A szomszédban fölütötte a fejét a -vészjóslón veszélyes- háború és világháborús világhelyzet?

(senrjon trió)
Rengeteg -gyorsan- halál!
Segítség nincs... kit, hol ér utol.
Van-e szelleme?
*
Van sok-sok gyerekhalál!
Felnőtt kosok a felelősök.
Van-e szelleme?
*
Végül kihalt családok!
Fronton vagy otthon, 'nekik' mindegy...
Van-e szelleme?
*

(leoninus csokor)
A finomság lényege hiányzik a háborúból... mondom ki én nagy igazságból.
A fegyvergyáros kosok szerint élvezet a háború... ez az állitásom nagy bú.
A gazdagok háborúból tovább gazdagodnak... helyt adok emberi sajnálatnak!
*
Már megírtam, ez fekete kosok műve, az Óperencián túlinak koncert-műve!
A háborútól teljesen el-, és lepusztított lelkek, majd' bizton' lélekpuszták lesznek.
Borzalmas: gyerekek még ki sem fejlődtek, de már lélekpusztában, talán árván élnek...
*
Lőnek és bombáznak komótosan csak tovább! Katonák hullanak, mint ősszel a legyek...
Tv-ben mondják hátországban korrupció! Ez maga az önérvényesítő produkció...
*
Esti mesében néztem, messzebb is van korrupció: úgyhogy ez már alapkoncepció =
Nemcsak az Ópe' tengeren túl vannak korruptok, ha van még élő, ők is: bogumilok?
Mesében van azt is, hogy ez a nagy kreáció egy nagyon alávetett pozíció.
Valahol az üvegpalotában a király, akarja... degradáció... Ó, nagy király!
*
Mesében mondták, ?egy szó, mint száz?: Átvették máshonan, vágyjunk mi is úgy, ez már nagy ukáz!
Most is lőnek, Híradóban mutatja a film, ahogy katona összeesik... halódó!
Mesélték, irány a frontra az új tankok, mert tudniuk kell, ezzel működnek e harcok...
A mesélő narrátor hangja már csuklott, halottak száma, csak emelkedőt mutatott...
*
Hallottam a narrátor mély levegőt vett, mert napi esti mese, belőle is kivett...
Ő narrálja a front mozgását, meg elmagyarázza a páncélosok kigyulladását!
*
A háború nem maga a tökély, pedig a halál -nekünk- már kellően kevély...
A háború nem lehet nagy tökély, amikor az emberiségnek, gennyes fekély...
A háború nem jó, de fontos fegyvergyártóknak, akik imigyen, tovább gazdagodnak...
A háború nem jó, de fontos a sleppnek, mert hatalomra, milliókra is szert tesznek...
A háború nem jó, de fontos gazdagoknak, imigyen a klánok tovább gazdagoknak...
A háború nem jó, mert hullahegyek gyártója... gazdag meg otthon pénze számolója...
*
A háborúk, míg dolgoznak, halál őrzői! Sőt, a létrejött pusztaságok őrzői...
A háború maga a sötét éjszaka, főként, hogy a gazdag nem néz oda, oly' rosszként...
A háború idején napsugár bárányfelhők mögé bújik, utája mindezt, látszik...
*
A háború nem csak olyan, mint sötét éjszaka... de, mint a 'szenny egy vödörben' koromja!
A háború fekete-birka kosok játéka, pusztáikon 'hőség, fagy' csudasága!

Vecsés, 2023. szeptember 7. -Kustra Ferenc József- íródott: íródott a világ, az emberiség jelen történelmi, háborús és nagy katasztrófát-jelző helyzetéről. ?Nyugaton a helyzet változatlan?.

A magas híd ívén ballagva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.

Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.