Két hete talán, vagy több is már,
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.

Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.

Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!

Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.

Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.

Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.

Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva

Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan,
Sétálunk, s nézzük fények törnek át, ezer irányban...
Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan.

Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja,
Hátunkon nagy zsák, benne elemózsia, tűznek gyújtós és kisbalta...
Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja.

Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban,
Körben kövek, sehol száraz a láng csókol fát, szikra pattan...
Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban.

A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom,
Ahogy parton csendes szélbe merül a nap, lelkünkben nő az izgalom...
A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom.

A fény sugarai forognak, mint este, a nap fáradt utolsó sóhaja,
A lombok résein átdereng, mint teaszűrőn meleg folyadék sugara...
A fény sugarai forognak, mint este a nap fáradt utolsó sóhaja.

Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan,
Ballagunk haza - mesébe illő volt a nap, s a szalonna is páratlan...
Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan.

Siófok, 2025. május 17. - Gránicz Éva - Írtam: három soros zárttükrös versformában.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

Bennem élsz még.
Te vagy szívemben
a tél.
Mikor itt hagytál,
azt mondtad: te mindig szerettél...
Visszajöttél, nevettél, mondtad:
most is szeretsz, s átöleltél...
Felemeltél, mélybe löktél!
Ma tudom, megint visszajönnél...
Te vagy szívemben a tél... hiszen
megint elmentél.
Lassan elolvadnak a jégvirágok,
kérlek, többé ne, ne keressél.

Meditálásom…

Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…

Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?

Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.

Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.

Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.

Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.

Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.

Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.

A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…

Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…

Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…

Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.