Amikor tűző nap hevében valami árnyékot kapok,
olyankor én is úgy érzem, hogy lesznek holnapok.
Amikor meleg van, és szellő simít a vállamon,
olyankor én is szebb világról álmodom.

Amikor enyhe őszi szellő simít az arcomon,
s egy fuvallattól érzem, hogy milyen friss vagyok,
amikor színes levelek közt térdig gázolok,
olyankor úgy érzem, hogy boldogabb vagyok.

Amikor hűvös téli éjjel melegről álmodom,
s a tűz nyalábja lángot fest az arcomon,
amikor megfájdult szívekbe valami reményt adhatok,
olyankor úgy érzem, hogy sokkal jobb vagyok.


Amikor árnyékos ligetben sétálok veled,
olyankor úgy érzem, hogy van még őszinte szerelem,
amikor két szemedben látom, hogy mennyi félelem


van, mely téged aggaszt, s értem reszketel,
Amikor fáradt homlokodra egy csókot adhatok,
olyankor én is sokkal boldogabb vagyok.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.