Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.
Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.
Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.
Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.
Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?
Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!
Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.
Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!
Gyerek voltam,mikor sokat utaztam,
és egy szép napon a Balatonon voltam.
Sétáltam a homokba mezítláb,
bámultam az embereket bambán.
Éreztem zsenge bőrömön, a Nap égetését,
szerettem a vadóc bizsergését.
A Nap lassan elfáradt,készült aludni,
a Hold a csillagokkal akart huncutkodni.
A Nap szép lassan búcsúzott,
és én láttam ahogy szomorkodott.
Szeretem nézni,ahogy lemegy a Nap,
s szívembe szeretete mindig mély nyomot hagy.

Drága egyetlen kedvesem
Te hozzád szól most a versem.
Nagyon rossz volt nem rég az életem.
A szerelmet régen nem is ismertem.
Egy újabb kemény napra ébredtem,
hogy az nap mi vár rám,még nem is sejthettem.
El voltam kenődve,mert megviselt az élet,
de egy üzenet megváltoztatott mindent.
Írtad,hogy mindenkép meg akarsz ismerni,
gondoltam magamba,ez a férfi aztán nem semmi.
Sokáig szépeket írtál,
és egy nap végre randira hívtál.
Eljött a nagy nap,és én ideges lettem,
az ágyam előtt hasra is estem.
Vajon tettszek majd neki?
Vagy továbbra se lesz nekem senki?
Mikor végre megláttalak,
tudtam,hogy mindig téged vártalak.
Kedvesen megfogtad a kezem,
és kérted,hogy örökre veled legyek.
Miért egy ilyen félénk lányt választottál?
Te nem válaszoltál,csak kedvesen mosolyogtál.
Az életemet boldoggá tetted,
köszönöm,hogy vagy nekem kedvesem.

Ó, de nehéz bölcsnek lenni,
fájót, ártót elengedni,
maradni a szeretetben,
lenni EGYSÉGBEN az EGY-ben!
Ó, de nehéz mosolyogni,
az EGO-val harcot vívni,
mikor sötét kezében kard,
s szítja tüzet és a vihart!
Ó, de nehéz e világunk,
anyaggá lett valóságunk,
hol békétlenség alapja
embereket ostorozza!
Ó, de nehéz csak szeretni,
ha bántanak megölelni,
felnőtt korban gyermek lenni,
bántó tettet jóvá tenni!
Ó, de nehéz boldog lenni,
boldogságban megpihenni,
a félelmet eltemetni,
embert Istenként szeretni!
fájót, ártót elengedni,
maradni a szeretetben,
lenni EGYSÉGBEN az EGY-ben!
Ó, de nehéz mosolyogni,
az EGO-val harcot vívni,
mikor sötét kezében kard,
s szítja tüzet és a vihart!
Ó, de nehéz e világunk,
anyaggá lett valóságunk,
hol békétlenség alapja
embereket ostorozza!
Ó, de nehéz csak szeretni,
ha bántanak megölelni,
felnőtt korban gyermek lenni,
bántó tettet jóvá tenni!
Ó, de nehéz boldog lenni,
boldogságban megpihenni,
a félelmet eltemetni,
embert Istenként szeretni!
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)