Hétköznapi pszichológia a szerelemben…

(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös)
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?
Emlékszel, hogy mennyire ingadozott kapcsolatunk valója?
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?

Jó, most itt ezen a tisztáson együtt ücsörögni
Az erdő szépségében sűrűjében gyönyörködni.
Ide a tisztásra, erdő beengedi a napfényt,
Mi meg engedjük egymás szívébe, a szeretetfényt!

(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk régen egymás ölében e kivénhedt padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?

Volt, amikor egész délután nem is szólaltunk meg a masszív csendben,
Szétnéztem és láttam, hogy a kuksol a csend körben-térben minden szinten.
Megfigyeltem, hogy voltak köztünk némi rések,
Az a mi hallgatásunk volt, hangtalan rések!

Néha erre járt egy kedves-kis szellő, és a tisztáson, hogy lecsapott?
Sőt, a huncut föl is vette a sajátságosan zúgó hangalakot.
Bennem közben több belső hang is csak vitatkozott-acsarkodott,
És már tudtam, hogy többet, együtt nem látogatunk homokozót.

(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk, hallgatagon, egymásra meg alig néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?

Ránk is vetült néha egy-egy fénysugár,
Én biz' már tudtam, hogy nem vagy enyém már…
Kerestem még kicsit az élet értelmét ebben a vak csendben,
Bizton tudtam már, elválnak útjaink, élet-lehetetlenben…

Vecsés, 2020. augusztus 7. – Kustra Ferenc – a 3 soros-zárttükrös –t, úgy kell olvasni, hogy az első és a 2. sort egyben. Utána a 2. és 3. sort egyben és akkor lehet értékelni a konklúziót.

Azt hiszem, az életem nagyot tévedett, ló elé fogta a kocsit?
Mikor meg lóra ültem, az a fejével hátul ment előre, kicsit?
A vonatom tévedve, a cél felé haladt, de az ellen vágányon?
Én mindenbe belementem, de hogy pap legyek... Jobb volt, disznóvágáson...

Aztán meg szántottunk volna, ha lett volna... a lóval,
De nem volt, ekét én húztam hátulról, sündisznóval...

Volt nekem egy régi postaládám, rozsdás,
Végül egyszer csak megérkezett a postás,
Bedobott egy cetlit, csak néztem, hogy pacás?

Cetli üres volt, nem volt azon csak elmosódott paca,
Így tudtam meg, hogy éppen ilyen az én életem? daca.

Vecsés, 2016. február 21. ? Kustra Ferenc

Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.

Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.

Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.

Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.

Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.

Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.

Kaposvár, 2020. július 19.

Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.