Én, e rohanó világnak rabja,
Én, egy fel nem fedett világ apja,
Én, kinek ereiben ott van az alkotás,
Miért érzem úgy, hogy a világ csak egy látomás?

Miért érzem úgy hogy engem valamire teremtettek,
Mikor én is csak egy porszem vagyok egy aprócska gépezetben?
Miért van az hogy az emberek csak látnak,
De mégsem figyelik maguk körül a tájat?

Miért van az hogy a világ mindig fejlődik,
De mégsem fog mást sem csak összedőlni?
Miért van az hogy az eszmék elgyengülnek,
Mikor testünkben egyre inkább lázad a lélek?

Miért van az hogy a világban a rossz az úr,
Mikor a jó minden rosszat eltipor
Miért mondd ó miért vagyok e világon
És miért fogok törleszteni a túlvilágon?

Mondd miért ettek a tiltott gyümölcsből
És miért nem lehettek hűségesek legbelül
Mondd meg miért nem lehet gondtalan élni
Mikor csak az lenne a kulcs hogy tudni kéne SZERETNI

Szeretni a családod aki sok mindenen átsegít
És szeretni a barátod aki lélekben megerősít
Szeretni a természetet és nem pedig megölni,
És ha azt hiszed ez megy, újra átgondolni

Hogy vajon mennyiszer hibáztál hatalmasat
És mégis felálltál és úgy döntöttél továbbhaladsz
Nem kell most sem máshogyan tenni
Csak felállni és azt mondani: ENNYI

De ez nem azt jelenti hogy egyből minden jó lesz
Csak azt hogy az életed egy fordulatot vesz
Nem lesz már soha minden olyan mint régen
De nem is baj mert ezért van az élet

Hogy mindig megújúljunk, változ
zunk és fejlődjünk
Hogy új emberek legyünk akár hányszor elesünk
És hogy miért mondom ezt mikor 'úgysem tudok semmit'
Pontosan ezért mert senki nem tud semmit.

Írta: Hunyady Levente (15 éves)

Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.

Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?

Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?

Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.

Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.

NÁZÁRETI MÁRIA

Názáret városában élt egy leány,
Arcára ült, lelke ragyogó fénye,
Szilárd hitű, bátor, bölcs volt jelleme,
Szerényen, Mária nevet viselte.

Családjával, József az ács is itt élt,
Máriát, őszinte szívvel szerette,
Boldogan kérte meg, legyen jegyese,
Örömmel készültek, házasság kötésre.

Mária, egyedül tartózkodott otthon,
Nagy fényesség vette körül szobáját,
Gabriel szólt hozzá, az Úr angyala;
?Mária, ne félj, Úr tesz veled csodát ?

? Szentlélek által fiad születik,
Jézusnak, nevezd e szent gyermeket,
Az Atyja, maga az Úr Isten lesz,
Prófétálja majd, az örök életet.?

A fény eloszlott, Mária feleszmélt,
?Legyen meg az Úr akarata, mondta?
Erzsébethez, egyedül indult útnak,
Aki, már Jánost szíve alatt hordta.

Pár hónapot töltött náluk Mária,
János születését örömmel várta.
Erzsébet, amikor megszülte fiát,
Megoldódott nyelve Zakariásnak.

Szülői házhoz, visszatért Mária,
Láthatóan gömbölyödött pocakja.
Nagy harag öntötte el József szívét,
Gondolta, elbocsájtja jegyesét.

Kérte Máriát, a várost hagyja el,
Szép csendben ad, elbocsájtó levelet.
A nép azt követelte, kövezzék meg,
S Józsefnek az Úr angyala megjelent.

Így szólt Gabriel;
?Ne félj magadhoz venni Máriát,
Isten gyermekét hordja szíve alatt,
Aki, az Úr Szentlelke által fogant,
Ő Krisztus, a megjövendölt Messiás.?

Ezután, József lelke lecsendesült,
Védelme alá vette a jegyesét,
Hamarosan megtartották az esküvőt,
Így várták a csoda beteljesülését.

Búcsúzom, Kedvesem!


Csoda volt az élet veled,
Az a csodálatos kék szemed,
Első látásra szerelem,
Boldogságot hoztál nekem.

A magány hosszú órái,
Fájdalmas percek búskomor formái.
Te jöttél az ismeretlenből,
Megmentettél a végtelentől.

Szakadék szélén állva,
Te megfogtad a vállam,
Nem engedted a zuhanást,
Fülembe súgtad: 'Én vigyázok Rád!'

S mikor ajkad ajkamhoz ért,
Felcsillant a fény, s a remény.
Elfeledtem minden rosszat,
Te lettél szívem fogja.

Kis gond - nagy gond.
Erre mondtuk:
Együtt majd megoldjuk!

Az a sok elhullatott könny,
Démon, sátán, és szörny.
Veszekedések által szívbe szúrt tőr,
A végtelenségig hajszol, majd megöl.

Férfiként a léted képtelen,
Női lelkem szárnyal, s féktelen.
Neked adtam mindenem,
Szívem, lelkem, s az életem.

Fájdalmas napok vették kezdetét,
Elhanyagoltál, s eltűnt a fény.
Hiába minden, már nincs esély,
A búcsúzás veszi most kezdetét.

Búcsúzom Tőled Kedvesem,
Nagy az ár, de én titkon mégis Szeretlek.
Fáj a szív, s a búcsúszó,
Ezt csak elfeledni volna jó.

Véget ért, mert nem volt más esély,
De Veled bármikor újra kezdeném.
Te gyűlölsz már, mert kimondtam,
S szívem felemészti a sok fájó gondolat.

Másfél év, nem kevés idő,
Visszaforgatni már túl késő.
A szívem Téged akar, az eszem viszont taszít.
S többé már a jelenléted sem boldogít.

S hogy mi a helyes döntés?
Nem zárkózhatom el örökké.
Az emlékek már csak foszlányok,
A hitem majd kárpótol.

Vessünk hát véget ennek az egésznek,
Én emlékezni fogok Rád, míg csak élek.
Bocsáss meg nekem, kérlek!

Amikor újra akarnék, hogy keresselek,
Szemed elveszíteni ne merjelek,
rágondolni félve, rettegve.
Vétkezni még egyszer veled,
sirni egész éjjel miért nem lehet?
Válladba kapaszkodni, és térdedig hajolni
Ölelni, kuporogni, a szemedbe költözni és
szobát meszelni illatoddal, élni életet.
Egy életen át szeretni, kettesben,
Te meg én kellene, egyszerre, remélve.
Sietni, igyekezve, hisz nem vagyunk életre ítélve.

Hogyan lehet elvetni tekinteteket?
Sóhajt és szentélyeket kitakarítani,
oly sok érzést, emléket száradni teregetni?
Levetkőzni érintést, kezeket, ölelést ezreket?
Néma szemekre mivel felelhetek vallomást,
érzést és szerelmet ha nem lelek rád nézve,
tekintetedre, az erintésedre sarokba ültetve?
Mit tehetek néma percekre merengve éjszaka,
Ahogy kapkodom szétfutott gondolataim,
hedonista álmaim magányos ámokfutásának
végtelen vágyódását?

Egyedül elég vagyok magamnak megőrizni,
szenvedni akarni, megtartani magamon
csókod, kacsód és alakod, hogy tudd ha
hallgatok úgy is akarok! Rajzolok és tapasztok,
álmot vakolok szentéllyé, meszelek és díszítek sekrestyévé.
Illatot ragasztok homlokom filmvásznára,
szenvedélyt, szerelmet fonok és kötök
melegíteni, kitartani és eltenni későbbre, várni egy szóra,
egy jelre, egy életre. Remélni, csendet keresni,
örökkévalóságot az elmúlásban a kezeidnek,
tarkód melegének, szerelmed szerelmének.