Lesz e még olyan ünnep a földön
amilyen régen, hajdanán,
mikor még kicsiny gyermekek voltunk,
s nem tudtuk, milyen a világ?
Mikor nagymamám eres kezével
sütötte nekünk a kenyeret,
s ropogós héját megdézsmálva
csodáltuk: milyen kerek.
Emlékszem: olyan boldogok voltunk,
pedig csak zsír volt, semmi más,
de mégis sokkal finomabb volt,
Mint ma bármilyen kalács.
Hiszen mindenhol szeretet áradt
fényével fűtve a szobát,
mára már kihunyt a láng is,
csak füstje érzik, semmi más.
Hangzatos szavak szállnak a szélben
hirdetve békét, áldomást,
pedig tudják, mennyire más lett
ez az elfajzott rút világ.
Színes lufik, és dallamok szállnak,
felvonul díszes karnevál,
magasztos hangon azt hirdetve:
ünnepelj! Itt a Kánaán!
Pedig van, aki étlen nyomorban
sínylődik már és nem remél,
s kiszáradt ajka imát mormolva
kéri: segíts! Az Istenért!
Adj nekünk munkát, boldogságot,
a patakban ontott könnyekért,
emberi jogot, méltóságot
mindenkinek, ki nem henyél.
Istenem! Kérlek! Nézz a földre!
Látod, mennyire szenvedünk!
Ne büntess már több ártatlan embert,
most add meg ami jár nekünk!

Elkerülsz engem, messze tűntél,
mint az utolsó esti fény,
amely halványan világítva
a sötétségben elenyész.
Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!
nem vagyok olyan ledér
mint hitted, csak annyira bántott
az az átkozott büszkeség.
Ma még sötét odúban járok,
orrom marja a zöld penész,
de holnap már mindent másképp látok
előttem ott lebeg a cél.
Most elfordulsz, mint a napraforgó,
de hiába vagy olyan kevély,
én csak azért is megtalálom
a kárpótlást a könnyekért.
S akkor, amikor ráébredsz majd,
számodra mit jelentek én,
hiába vársz, hiába jönnél,
nem találsz mást, csak puszta dért!

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Széltől rezdülő suttogó nyárfák,
mért nem mondjátok meg nekem,
mit suttognak a rezzenő ágak?
Merre menjek, hogy jobb legyen?

Menjek kavicsos folyóparton?
Véresre szúrja talpamat!
Vagy csak sodródjak messze az árral,
mint egy tétova gondolat?

Menjek lenyúló ágatok közt,
melyet a vihar hajtogat?
A hajló ágak, mik sírva nyögnek,
megkarcolják az arcomat.

Magasra nyúló, suttogó nyárfák,
ti már sok mindent láttatok!
Merre van fény, mely rám világít,
keresztültörve az ágakon?

Merre van tűz, mely melegít engem?
Hisz nektek érzi az ágatok!
De én itt vagyok nyirkos hidegben,
s ha nem segítetek, megfagyok.

Széltől rezdülő suttogó nyárfák!
Mondjátok meg, hogy mit tegyek!
Ne hagyjatok itt ázva-, fázva,
hol már nem maradt semmi sem.

Vigyetek el a zúgó széllel,
amely tépi az ágatok,
olyan gyorsan, hogy ne tudjon fájni
semmi, amit most itt hagyok!

Hol van már az a kristálytiszta dallam,
amit még akkor dúdoltál nekem,
Amikor először kértél fel táncra,
s félénken fogtad a kezem?

Hol vannak azok a kristálytiszta hangok,
melyek oly szépen hangzottak nekem,
valahol eltűntek messze a térben,
már a hangod is olyan rekedt.

Hol van már az az őszinte érzés,
hová tűnt az a nagy szerelem?
Magával vitte az idő múlása?
Szinte már alig emlékezem.

Nincsen már szó, és elhalt a dallam,
a messzeségben már elveszett,
de az emlékét ma is úgy őrzöm
lelkemben, mint a kincseket.

Szerettelek. És oly forró tűzzel,
mit feledni nem tudok sosem,
pedig az óta ki tudja hol vagy?
Már senki sem fogja a kezem.

Ma már a lelkem annyira más lett,
nem vágyom rád, már messze vagy,
annyira szép volt, mit nékem ígértél,
de ígéret volt csak, üres szavak.

Messziről mégis azt kívánom néked,
találd meg majd a tiszta hangokat,
amely a tested, lelkedet átjárva
bűvös szavakkal utat mutat.

Találd meg azt az elmúlt boldogságot,
mi egykor valahol félbeszakadt,
s őrizz meg engem szíved mélyében,
mint emléket, amely tiszta maradt.