Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
ha elvesztem, mielőtt még akarom?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
mikor szeretem és ő csak átkarol?

Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
egy kínos mosoly a hangomon?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom
és végre kiülhetne az arcomon,

Nem kéne mindig egy olyan lepel,
ami az örök boldogságba visz el,
Furcsa érzés képzelt maszkban élni,
De szükség van rá, hiánya meg tudna ölni,

Így csodálatosnak tartom a rothadó világot,
és mindenhol csak boldog családokat látok,
Minden férfi ember teljes szívből szeret,
Mi mást mondhatna egy nő,hát boldogító Igent,

De nem lehet időtlen időkig álarcban élni,
Ha kinyitom a szemem elkezdhetek félni,
Nincsenek olyan családok, amiket én látok,
Csak erkölcstelen férfiak, és kegyetlen lányok.

Mit is tehetnék,ha ez így van megírva,
Boldognak lenni, ááá az csak egy tréfa.
De vajon mi lehet az igazi fájdalom?
Nem tudom, de amit gondolok átadom

Szükség van egy vágyakozó személyre,
és attól függ milyen a lány kedélye,
Van amikor szereti, de van úgyhogy kerüli
A erősebb nemet ez néha mélyen szíven üti.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy éles kést szúrna át a hátamon?
Ekkor jön egy röpke kérdés, mi bajod?
Mondjam azt, hogy az egész szívem sajog?

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy kicsi harkály ülne a vállamon?
és csak kopog, kopog, van itthon valaki?
szavak nem, csak pár könnycsepp csordul ki.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom?
Vagy ez az egész egy mocskos rágalom?

Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.

Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.

Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.

Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.

Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.

Mint kínzón sóvárgó,
Egyre csak Feléd rohanó,
Medrét nem találó, de
Szakadatlan kutató, megáradt folyó,
Vagy csöndes víztározó,
Holdjárással váltakozó,
Szívem a térden álló megtört reménnyel
Mégis konokul s keményen
Tudja, hogy lehetetlen,
De el nem fogadja, hogy elérhetetlen

Hömpölygő viharnak hulláma,
Sziklát érintő gyilkos árja
Magasságba vágva, mielőtt a mélységből látja,
Hogy nem lehet, de akkor miért nem enged?
Pusztítsa, oltsa ki a gyomot,
Mossa el a romot,
Maradjon csak kopár a szikla,
Virág ne teremjen rajta,
Ha az nem tiszta,
És csak pusztulás az útja,
A közöny táplálja, míg éltető napsugarát várja hiába,
Szüntesse a hullám, és maradjon kopár,
Ha reménytelen légvár

A virágok a réten szabadok, fű terem,
Virágzik minden, ha itt vagy velem
Mindez csak képzelet, mikor boldog vagyok veled
Álomvilág martaléka, amit Rólad szövök, hogy
Odajövök, hol bőröd és illatod őrzöm,
Érintetlenül, csak szívem zugán belül
Ekkor feltűnnek a fények,
A sötétség eltéved
Gyertyalángot nézve
Tűnnek egy percnek az évek,
Vártam rád, és elértelek
Nincs hiány és nincs több könny
Mesevilági köd, cukormázas csönd,
Ez a gyógyszer, ha keserű a Föld

Reményvesztett és reményteli
Saját szívét láncra veri,
Ki így szeret téged...

Csak szeretni akartam némán,csendesen,
ahogy a hold süt a kerti pad fölött,
halvány fényével lágyan simogatva
mely a pirkadatkor halkan elköszön.

Csak érezni akartam felém nyújtott kezed,
míg egy pillanatra vállamon pihen,
csak szerettem volna egy percre hozzád érni,
mielőtt elillansz halkan,csendesen.

Csak szerettem volna kicsit boldog lenni,
bár tudom hogy végleg nem lehetsz velem,
csak érezni akartam ajkad érintését,
midőn búcsút intesz némán,csendesen.

S aztán elsuhanni,mint szellő a fák közt
bánatos szívvel halkan,nesztelen,
hulló könnyeimet nem is vennéd észre,
amely az arcomról miattad pereg.