Nem is oly rég néked szedtem
Nem is oly rég néked szedtem kinn a réten minden szál virágot,
felcsillanó két szemedben láttam én a földi boldogságot.
Te voltál az ébredésem, tehozzád fűz minden egyes álmom,
nincs olyan, mit meg ne tennék, amikor a mosolyodat látom.

Meleg nyárra hosszú tél jött, elhervadtak már a szép virágok,
te is olyan messze tűntél, kergetve az illó délibábot.
Százezernyi édes emlék, tudom jól, hogy te is épp úgy bánod,
mikor néha lehunyt szemmel halvány arcom magad előtt látod.

Vége lett a hosszú télnek, újra nyílik virág a határon,
énbennem is újra ébred minden egyes féltve őrzött álom.
Ma is épp úgy visszavárlak, tehozzád száll minden sóhajtásom,
nem tudok már mást szeretni rajtad kívül ezen a világon.

Az állatkerti elefánt
nem vett fel ma kardigánt.
Tél van ezért nagyon fázik,
no de nincsen semmi pánik.

A lábaira zokni kell,
bár igaz, hogy csak félsiker.
A füle attól még fázik,
széllel szemben vitorlázik.

Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.

Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.

Azt kérik, hogy másképp lássak mindet.
Hírcsatornák játszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.

Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.

Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.

Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag maradhat szegény.

Magyar vagyok, már azért is, mert régen… ide születtem.
Magyarul beszélek, anyám tanított… ez anyanyelvem.
Magyarul tanultam imádkozni és az iskolában!
Mindig magyar gondolataim fogantak a hazámban!

A magyarokat és hazánkat áldja meg az Isten,
És tudjátok csak meg… magyarságnak még vége nincsen!

Van a nagyon csúnya világnak sokkal nagyobb gazdagsága,
És elcsábít sokakat az idegen, más nyelvű országba.
Aki magyar, az ottan nem tud magyar lenni!
A hazát, ott nem pótolja semmi! És senki!

Magyarként ide születtem, hatvanhét évesen az maradok,
A hazámért éltem, és ha kívánja, akkor érte itt... halok!

Vecsés, 2015. június 4. - Kustra Ferenc József