(Bokorrímes)
Korán keltem, hogy ma vastagon meglocsollak, mert ma van kilátás…
Az első helyen, a kerítésen nem volt megfelelő belátás…

Mentem is tovább, mozgás nem volt, na de majd odább lesz kilátás…
Mendegéltem, odaértem, redőny dolgozott, nem volt belátás…

Jött a tíz emeletes, lift vitt föl és meg hittel, nagyon bíztam, itt most lesz kilátás…
Csengettem és meghallottam: valaki a kukucskálót eltolta, nem lett belátás…

Meglocsolnálak, elfogadnék egy piros tojást, meg kétszer fél páleszt… ez jó kilátás,
De hol van ilyen vendéglátás, meg ahol még a hajlongó kebléhez is van belátás?

(Senrjon duó)
Megszólalt telefonom,
Kis Barátném hít, mikor megyek?
Ez locsolóhely!

Neki is rugaszkodtam
Valótól jól elrugaszkodtam…
Hah, locsolóhely!

(leoninus)
Juj, ott volt a családja apraja-nagyja, de viszont az asztalon főtt sonka, torma.
Volt ott frissen főtt feketekávé, ő meg intett, locsolkodjak, ne legyek már málé.
Ez az, volt ott plusz hét nőszemély, adtam is a hajukba… szemekben villogott a segély.
Kis Barátném utolsónak elém állt, próbálkoztam, de üvegem, már hadilábon állt…

Kétsoros, bokorrímes)
Mondtam is neki, akkor most etessen, itasson, jövőre két üveggel készülök.
Ő meg megmondta, hogy ha ettem, akkor irány-tűnés haza, jobb, ha erre készülök…

Hmm… üveg hiba miatt, lány az idén elhervad,
De jövőre meglocsollak, kapd össze magad!

Vecsés, 2016. január 31. - Kustra Ferenc József

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg

Tavasszal

A híd, csak ott áll,
Átnézek, ott tavasz van.
Itt szívem az úr!
*
A híd följáró
Elfalazott, ajtó nincs.
Szívem megbékélt.
*
A híd láthatón
Korhadt, vasa mér rozsdás.
Szívem csak ketyeg.
*
A híd nem fogad,
Önző! Én nem számítok.
Szívem bim-bamoz.
*
A híd megremeg,
Hídlábnál a víz pezseg…
Szívem csak úgy ver!
*
A híd, dülöngél.
Látom, tavasz már zöldül.
Szívem oly’ heves.
*
A híd már lerogy!
Tavaszban rügyfakadás…
Szívem sír! Maradt.
*
A híd víz alatt!
Mindig is az enyém volt…
Szívem félős lett.
*
A híd, vízen nincs…
Tavasz már nem az enyém.
Szívem mégis küzd…

Vecsés, 2020. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás senrjú csokorban.

Egész életemben hógolyóznom kellett tavaszi virágnyílásban,
Ám csak virtuálisan, mert hógolyóm, sem más nem volt a tavaszságban.
Mindig, jól át is éltem, hogy na -kesztyű nélkül- a kezem most lefagyott,
Aztán a semmiből a semmibe, de a testem csak alkalmazkodott.
Lelkemben azonban... örökösek maradtak a fagynyomok.
Kertészhez sem járok, de megmaradtak éjjel kínzó álmok…

Vecsés, 2021. november 17. – Kustra Ferenc József

Évszakváltás…

Nem kétségtelen, hogy jön-e a tavasz. És vajh' mikor érkezik?
Vagy fáradt még a tél, mi kétségtelen! Jó idők már fékezik.
Látom a kutya bundája sem nő már, minek is.. annyira,
Szamarunk is sokat iázik, csak telne már egy pacira…

Még a télen nem hógolyóztam, és ez nagyon hiányzik,
Ami nem csoda, ha a tél olyan, hogy a hó hiánycikk.
Ehelyett, majd kimegyek a zöld rétre, és szedek vadvirágot,
Csokorral, kedvesemmel bejárom... tanyám körüli világot.

Vecsés, 2015. február 26. – Kustra Ferenc József