A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

I

Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemtől, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy tűzcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
szűrt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ő is ott.

II

Megáradt levegőben jött felém,
maga a változás, öntűzkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
kő és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s előttem maradt.
S a lomb szivéből madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.

III

Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erdőből őz jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
Kőbe rúgtam, s lestem a csobbanást.
Ő neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit tőle kaptam, attól élek én.

IV

Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger Tőle a mező,
s gyermek én, tűz-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. Tűzben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.