1
Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.
Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.
Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.
S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.
2
Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.
Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.
Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.
Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.
Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.
Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.
Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.
S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.
2
Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.
Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.
Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.
Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.
Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
I
Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemtől, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy tűzcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
szűrt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ő is ott.
II
Megáradt levegőben jött felém,
maga a változás, öntűzkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
kő és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s előttem maradt.
S a lomb szivéből madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.
III
Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erdőből őz jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
Kőbe rúgtam, s lestem a csobbanást.
Ő neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit tőle kaptam, attól élek én.
IV
Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger Tőle a mező,
s gyermek én, tűz-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. Tűzben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.
Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemtől, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy tűzcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
szűrt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ő is ott.
II
Megáradt levegőben jött felém,
maga a változás, öntűzkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
kő és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s előttem maradt.
S a lomb szivéből madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.
III
Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erdőből őz jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
Kőbe rúgtam, s lestem a csobbanást.
Ő neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit tőle kaptam, attól élek én.
IV
Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger Tőle a mező,
s gyermek én, tűz-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. Tűzben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.