Idő 
Értékelés 
Értékelés Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.
Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.
Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!
Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.
Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.
Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.
Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.
Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.
Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.
Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.
Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.
Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.
Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.
Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.
Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…
Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…
Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.
Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.
Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.
Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.
Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.
Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.
Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!
Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?
Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.
Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.
Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!
Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…
Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…
Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.
Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.
Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.
Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.
Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.
Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.
Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!
Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?
Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.
Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.
Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!
Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József
Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom én ezt a harcteret.
Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.
Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.
Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.
Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.
Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.
Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.
Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?
Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?
Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!
Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.
Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?
Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…
Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!
De utálom én ezt a harcteret.
Nem jöttem én ide magamtól,
Elszakítottak a családtól.
Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
Család nélkülem kínban… üvölthet.
Riska tehén lassan megellik,
Ki lesz az, ki neki ott segít.
Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.
Keserv öntötte el a szívemet,
De utálom már ezt a harcteret.
Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
Érted adom orosznak az életem?
A családom meg árva marad,
S nincsen nekik betevő falat.
Itt minden tiszta jég és hó,
Mi szép látvány… nekünk nem jó.
Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
Mondják is, támadnak hamarosan.
Keserv öntötte el a szívemet,
Nagyon utálom ezt a harcteret.
Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
Félek, megremegett a bunker fala.
Mit vétettem és az oroszoknak?
Miért szemeltek ki ide harcosnak?
Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
A gyerekeknek este ki fog mesélni,
Fehérnépet este ki fogja szeretni?
Keserv járja át a szívemet,
Úgy utálom ezt a harcteret…
Gyűlölőm az orosz harcteret!
Most szólt nekünk Tímár őrmester,
Hajnal négykor megyünk, frontmester
Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
Magyarok Istene segítsen visszajönni.
Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?
Keserv járja át teljesen a szívemet,
Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
Istenem engedd még élni a szívemet…
Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!
Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.
Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.
Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
