A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,
Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek
Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság
Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben
Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve
Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,
Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben
Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,
Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak
A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt
Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
Áldjon isten tégedet!

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Álmosd, 1813. június 11. után