A magas híd ívén ballagva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.

Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.

Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.

Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.

Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.

Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.

A híd ívén állva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

Már Káin és Ábellel kezdődött,
mely a testvériséget lerontotta.
Isten Káinnel nem törődött
és inkább Ábelt választotta.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Noé ősi korszaka végén
árvíz pusztította a népet.
Az Úr végtelen haragja
sújtotta az emberiséget.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Volt-e valaha bármely korszak
melyben hiányzott az erőszak?
Ezrével haltak a harcosok,
kik nem régen még játszottak.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Minden ember megöregszik,
kihullik a haja s foga.
Erre orvosság már nincsen,
mert csak egy út vezet tova.
Keserű múlt és sötét jövő!
A föld nem más mint temető.

Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.