HA, MINT MONDJÁK . . .

Ha, mint mondják, mindegyikümk
Számtalanszor reinkarnált,
Egy ezer példát sorolhatnák
Mely szerintem mind bevált.

Hogy merem én állitani
Hogy Káinnál külömb vagyok?
Ki tudja mennyi emberélet
véres nyomaimban sajog?

Nyeregben látom magam
Barbár mongolok között
Íjal, nyíllal, görbe kardal
Ki több csatában hősködött.

Biztos volt egy idö
Mikor ár volt fejemen,
S csalás és lopással
Kerestem a kenyerem.

És talán egy élet melyben
Csaló helyett bohóc vagyok,
Vagy talán egy trubadúr
Ki alul tetüs, felül ragyog.

És miért nem egy lezser élet
Melyben csak juhászkodok?
Egész nap csak szundikálok,
S mosolygok ha rágondolok.

Vagy talán egy őrült
Párnázott cellába zárva,
Hol éjjel-nappal őrjöngök
Kegyelmes halálra várva.

Miért nem tibeti szerzetes
Ki megváltásért fohászkodik
Ima gyöngy az ujjai közt
Ki egész nap cask imádkozik.

Vagy talán egy tudős ki
Egy vén toronyban elvonult,
De kinek a tudománya
Már évek óta elavult.

Épp úgy vagyok e világban
Mint a sürgő világ bennem van.
Már egy ezer maszkot hordottam
Jártam palástban és rongyokban.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban velem vagy.
Az álom egy köztes lét,
Ahol elválaszthatatlan föld és az ég!
Álmomban együtt vagyunk,
E földi távolság álomban áthidalható.
Lelkem egy kiszáradt folyó,
Melyben Te vagy a gyógyírt hozó!
Testünk e földön egymástól távol él,
Míg az álomvilágban nincs idő és tér!
Itt újra meg újra egymásra találunk,
Lelkünk forró szomját így olthatjuk!
Édes álom, de jó, hogy vagy,
Oly jó, hogy álmomban Te nekem vagy!

Hulló csillagok könnyei,
mint tengerfenék gyöngyei,
káprázatos, égi látvány,
midőn lejti végső táncát.

Hullámok törnek az égig,
esdve a csillagot kérik,
vágyva a kristályos csodát,
a mélyben imádnák tovább.

Otthona lenne kék mélység,
ragyogna a holdfényénél,
változna fénylő virággá,
örökkévalóság vár rá.

Nem csábítja az öröklét,
vágyak, mik eddig gyötörték,
fénycsóvaként tovasuhan,
szabadként a mélybe zuhan.

Kikezdenék veled
ha te is akarnád
ha kitárt karjaidba
befogadnál
ha ölelnél szelíden
ha ölelnél vadul
ha fölém kerekednél
s én lennék alul
s úgy ülnél meg
úgy lüktetne
csípőd gyorsuló tánca
hogy tüzet fogna
a testünk s enyém
egyre lángolóbbá válna
és lázas lelkünk is égne
öledben
a gyönyörű mélyben
a te gyönyörű öleddel
tangót járnánk
amíg feltámad
fehér gyöngyeim árja
s elöntene téged is
a Feloldozás
ujjongó jajongásodra várva