Idő 
Értékelés 
Értékelés Fortyogó lelki éhem…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését,
És napjaimban pátyolgattam a bánatos, veszejtő düh, nem is édes érzését…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését.
(10 szavasok)
Bosszúvágy? Hallani rémes!
Megvetés fájdalmat okozni képes,
Az érzés ellenséges.
(HIAQ –k)
Édes ám a bosszú,
Nyalánkság mézesmadzagon.
Torokra forr lassan.
*
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát,
Éreztem, rám semmi nem jött, kihagytak, mint régen félbevágott marhát…
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát.
Nekem az élet árnyékos oldala jutott,
Fényben néhány pillanat úszott.
Emberek megvetnek.
Mások nyomorát élvezik.
Nincs ez így jól - nem kell!
*
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított,
Sokszor arra gondoltam, lét-sorsom a sikert nem adja, mert az halott…
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított.
Sorsom sokszor hallgatott, vagy acsargott,
Jó szót, boldogságot alig adott.
Min múlik a siker?
Éppen úgy, mint a boldogság,
Hozzáállás dolga?
*
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém,
Én tettem dolgomat, amit kell, működött az elmém…
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém.
Sors-titkának kulcsát keresem,
Ebben telik életem... ám, meg nem leltem.
Fiatalság titka
Egy egyszerű képlet csupán:
Fitt agy és hű lélek.
*
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal,
Hej, de sokszor kívántam, tán’ jobb lenne barátkozni halállal…
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal.
Jött a magány, növelte lelki éhínségem,
Vagy százszor, elvette életigenlésem.
A halál még várhat.
Túl szép az élet - gyorsan fogy.
Okulj ma a múltból...
*
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem,
Az est meg az alkonyat után, mindig feketével terítette be a létem…
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem.
Imádom a csillagfényes éjszakákat,
Kaptam morc-felhős, magányos éjszakákat... üres ágyat.
Csillogó ékszerek
Nem tesznek gazdaggá senkit.
Számít -e még benső?
*
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember,
Nekem az elmetörődéssel együtt élni neves teher…
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember.
Elmém pátyolgatom, ápolgatom,
Ám nem múlik a fájdalom, sem bánatom.
Keserű a bánat.
A megkeseredés is fáj.
Öröm azért még él...
*
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Biztos nem került volna sokba, ha mellettem hívséges lett volna…
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Kit nagyon szeretek,
Mellette nem lehetek...
Vajon, hiú reményeket dédelgetek...?
Hűség sokat ér ma...
Mint a szerelem, oly' néha.
Megfoghatatlan, lágy...
*
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Élettel mit kezd, amikor már az, véglegesen fakult…
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Megfakult éveim vállaim nyomják,
Hiányosságok életem tovább rontják.
Végül kiontják...
A rossz is kijár még.
Fakul a boldogság, szépség.
Remény csak egy hajszál.
*
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek,
Pedig erkölcsben, értőn, hittel, jártam utam... van, mit cipeljek?
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek...
Tiszta szívvel, lelkiismerettel létezem...
Lelkem békéjét mégsem lelem,
Kínos gyötrelem...
Furcsa a lét lelke.
Magától nem ad semmit sem.
Mindig küzdelem van.
*
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos,
Én ki úszni nem tudván, hol kapaszkodok... csak, mint egy kapatos…
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos.
Sorsom vize sodor,
Fuldoklom, életem nem lélekdonor,
Hervad, mint vadrózsabokor.
Haldoklás életben
Elkezdődik sokszor sajnos.
Van, aki nem is él.
*
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
A szegény-szerencsétlen meg a rossz sorsában marasztaltatik…
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
Gazdagoknak miért jár minden...?
Pórnépnek, száraz kenyér vitrinben...
Valóban minden...?
Ne hidd el soha sem,
Hogy csak akkor vagy értékes,
Ha jókor jó helyen...
*
Vecsés, 2018. augusztus 6. – Szabadka, 2018. szeptember 12. - Mórahalom, 2018. augusztus 22.
-Kustra Ferenc József– a 3 soros-zárttükrös -őket én írtam, a 10 szavasokat: Jurisin Szőke Margit, címük: Sorsom titkát kutatom! A HIAQ –k Farkas Tekla munkája
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését,
És napjaimban pátyolgattam a bánatos, veszejtő düh, nem is édes érzését…
Sose éreztem a bosszú izét, de igen az emberarcú disznók megvetését.
(10 szavasok)
Bosszúvágy? Hallani rémes!
Megvetés fájdalmat okozni képes,
Az érzés ellenséges.
(HIAQ –k)
Édes ám a bosszú,
Nyalánkság mézesmadzagon.
Torokra forr lassan.
*
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát,
Éreztem, rám semmi nem jött, kihagytak, mint régen félbevágott marhát…
A nap megállás nélkül lövellte, egyenletesen tűző sugarát.
Nekem az élet árnyékos oldala jutott,
Fényben néhány pillanat úszott.
Emberek megvetnek.
Mások nyomorát élvezik.
Nincs ez így jól - nem kell!
*
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított,
Sokszor arra gondoltam, lét-sorsom a sikert nem adja, mert az halott…
A sorosom, némán hallgatag, fogatlan szája, torzan vicsorított.
Sorsom sokszor hallgatott, vagy acsargott,
Jó szót, boldogságot alig adott.
Min múlik a siker?
Éppen úgy, mint a boldogság,
Hozzáállás dolga?
*
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém,
Én tettem dolgomat, amit kell, működött az elmém…
A genyó sors-talányt megfejteni nem volt szerencsém.
Sors-titkának kulcsát keresem,
Ebben telik életem... ám, meg nem leltem.
Fiatalság titka
Egy egyszerű képlet csupán:
Fitt agy és hű lélek.
*
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal,
Hej, de sokszor kívántam, tán’ jobb lenne barátkozni halállal…
Fortyogó lelki éhségem, összepárosult... peches magánnyal.
Jött a magány, növelte lelki éhínségem,
Vagy százszor, elvette életigenlésem.
A halál még várhat.
Túl szép az élet - gyorsan fogy.
Okulj ma a múltból...
*
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem,
Az est meg az alkonyat után, mindig feketével terítette be a létem…
Megfigyeltem, a Hold mindig, mint valami olcsó bizsu állt, lebegett felettem.
Imádom a csillagfényes éjszakákat,
Kaptam morc-felhős, magányos éjszakákat... üres ágyat.
Csillogó ékszerek
Nem tesznek gazdaggá senkit.
Számít -e még benső?
*
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember,
Nekem az elmetörődéssel együtt élni neves teher…
Sorsomban bánatos vagyok, keseredett-keserves ember.
Elmém pátyolgatom, ápolgatom,
Ám nem múlik a fájdalom, sem bánatom.
Keserű a bánat.
A megkeseredés is fáj.
Öröm azért még él...
*
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Biztos nem került volna sokba, ha mellettem hívséges lett volna…
Izenek én az életvirágomnak, miért nem nyílt bánatomra?
Kit nagyon szeretek,
Mellette nem lehetek...
Vajon, hiú reményeket dédelgetek...?
Hűség sokat ér ma...
Mint a szerelem, oly' néha.
Megfoghatatlan, lágy...
*
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Élettel mit kezd, amikor már az, véglegesen fakult…
Mikor az ember hosszan, rosszban van, akkor lesz megbúsult…
Megfakult éveim vállaim nyomják,
Hiányosságok életem tovább rontják.
Végül kiontják...
A rossz is kijár még.
Fakul a boldogság, szépség.
Remény csak egy hajszál.
*
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek,
Pedig erkölcsben, értőn, hittel, jártam utam... van, mit cipeljek?
Soha nem sikerült, hogy örömmel, lélekben megnyugvást leljek...
Tiszta szívvel, lelkiismerettel létezem...
Lelkem békéjét mégsem lelem,
Kínos gyötrelem...
Furcsa a lét lelke.
Magától nem ad semmit sem.
Mindig küzdelem van.
*
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos,
Én ki úszni nem tudván, hol kapaszkodok... csak, mint egy kapatos…
A vízben halódó, még a hab után is megvadulva kapdos.
Sorsom vize sodor,
Fuldoklom, életem nem lélekdonor,
Hervad, mint vadrózsabokor.
Haldoklás életben
Elkezdődik sokszor sajnos.
Van, aki nem is él.
*
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
A szegény-szerencsétlen meg a rossz sorsában marasztaltatik…
Régi példabeszéd: „a hatalmasnak, minden meg is adatik”!
Gazdagoknak miért jár minden...?
Pórnépnek, száraz kenyér vitrinben...
Valóban minden...?
Ne hidd el soha sem,
Hogy csak akkor vagy értékes,
Ha jókor jó helyen...
*
Vecsés, 2018. augusztus 6. – Szabadka, 2018. szeptember 12. - Mórahalom, 2018. augusztus 22.
-Kustra Ferenc József– a 3 soros-zárttükrös -őket én írtam, a 10 szavasokat: Jurisin Szőke Margit, címük: Sorsom titkát kutatom! A HIAQ –k Farkas Tekla munkája
Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?
Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.
Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.
Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.
Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!
Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.
Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Hétköznapi pszichológia…
(Anaforás, 3 soros zártükrös)
Esteledik már az életem, ez a vég a végső?
Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő…
Esteledik már az életem, ez a vég a végső.
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső,
Bemennék, de a tyúkok már elültek este késő…
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső.
*
(Septolet)
Mászni,
Hadonászni,
Adomázni.
Folyóparton szívem is dobog,
Gyors folyam vízként robog.
Reménytelen
Minden… elképzelhetetlen.
*
(Septolet)
Unom, jelentéktelen,
Fékezhetetlen a végsőség.
Idő nem áll meg!
*
(Apeva)
Az
Élet
Olyképpen…
Ahogy akar!
Szembe gurul vég…
*
(Bapeva)
Tyúkól,
Kínálja
Magát, bőszen.
Tyúkok kárálnak,
Adnak, esti csendnek!
Létrán fölmenni tudni,
De csak fejem verem be, jól.
Tyúkok nekem nem segítenek
Megoldásban, minek jön, a végső...
Pillanat, mi tarolva rám telepszik,
*
(10 szavas)
Állítólag élet, nem filozófiai kérdés,
Hétköznapi pszichológia, maga… a kérdés.
*
Arcomat kentem korommal,
Egy jó, kettő nagy marékkal.
Hátha elmegy most mellettem
És én élhetem életem.
Kakaskukorékolásra fölébredtem…
Filozófiámba, jól beleébredtem…
Vecsés, 2021. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott, alloiostrofikus versformában.
(Anaforás, 3 soros zártükrös)
Esteledik már az életem, ez a vég a végső?
Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő…
Esteledik már az életem, ez a vég a végső.
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső,
Bemennék, de a tyúkok már elültek este késő…
Bemennék a tyúkólba is, de sok a létra-lépcső.
*
(Septolet)
Mászni,
Hadonászni,
Adomázni.
Folyóparton szívem is dobog,
Gyors folyam vízként robog.
Reménytelen
Minden… elképzelhetetlen.
*
(Septolet)
Unom, jelentéktelen,
Fékezhetetlen a végsőség.
Idő nem áll meg!
*
(Apeva)
Az
Élet
Olyképpen…
Ahogy akar!
Szembe gurul vég…
*
(Bapeva)
Tyúkól,
Kínálja
Magát, bőszen.
Tyúkok kárálnak,
Adnak, esti csendnek!
Létrán fölmenni tudni,
De csak fejem verem be, jól.
Tyúkok nekem nem segítenek
Megoldásban, minek jön, a végső...
Pillanat, mi tarolva rám telepszik,
*
(10 szavas)
Állítólag élet, nem filozófiai kérdés,
Hétköznapi pszichológia, maga… a kérdés.
*
Arcomat kentem korommal,
Egy jó, kettő nagy marékkal.
Hátha elmegy most mellettem
És én élhetem életem.
Kakaskukorékolásra fölébredtem…
Filozófiámba, jól beleébredtem…
Vecsés, 2021. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott, alloiostrofikus versformában.
