Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.

Csókolni kell az élet-mart sebet,
Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
Dalolni kell a bánatok felett
S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.

Tisztelni kell az öregek kezét,
Símogatni az ifjúság fejét
És bátor hittel élni, ölni, csalni.

Halotti torban folyjon drága bor,
Nem szabad sírni soha, semmikor
S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.

Sötét folyó,
honnan fakadsz?
Sötét folyó,
meddig szaladsz?
Sötét folyó,
hová szakadsz?

Sötét falú,
vízparti kép.
Senki se szól,
semmi se lép,
alvó falú,
alszik a nép.

Sötét falú,
felejts, aludj,
te csak aludj!
Virraszt a víz,
aludj, aludj.

Ó, életem,
honnan fakadsz?
Ó, életem
meddig szaladsz?
Jaj, életünk,
hova szaladsz?

Nagy hallgatás,
mély, mint a sír.
Halk csobogás,
bús, mint a sír.
Most messziről
Valaki sir.

Valaki sír,
ágyán forog.
Mindenki sir
és hánytorog.
Mindenki sir,
Zokog, zokog.

Sötét sirás
honnan fakadsz?
Nehéz sirás
miért fakadsz?
Szakadó könny
meddig szakadsz?

1932

Vagyon egy oly tenger ezen a világon,
Melynek feküvése van minden országon.
Bizonytalan ennek határa és partja,
Bátor bizonyosnak minden ember tartja.
Sok dúlás, zűrzavar keblébe rejtezett,
Benne a Sirtesek fogtak mintegy kezet.
Darabos kősziklák lappanganak nála,
Hova mint megannyi Atlas teste szálla.
A kegyetlen szelek rajta dühösködnek,
A habok egymásra mászva erőlködnek.
Eurus felette Zefirust kergeti,
Austert Boreás nyomja s fenyegeti.
A nagy gályák rajta szinte úgy sűlyednek,
Mint a csónakocskák, ha szelek erednek.
Sokan alig mennek itten egy keveset,
Mindjárt elmerűlnek (óh, siralmas eset).
Mások több ideig lebegnek felette,
De ha a szél magát nékik eresztette,
Csakugyan végtére ők is elmerűlnek,
A tenger vizének örvényébe dűlnek.
Ezen tenger nevét ha tudni akarod:
Az élet; s a vizét magad is zavarod.
Lakosok számával hogy magát győzheti,
Minden ország csupán ennek köszönheti.
Meddig tartson ennek széle és határa,
Annak soha senki végére nem jára.
Mint megannyi szélvész, a sok veszély ebben
A veszedelmekkel megrakott helyekben,
Melybe még valahány hajók verődtenek,
Ízre-porra törvén, eltemetődtenek.
Viaskodnak ezen a szelek egymással,
Öszvecsapnak, vínak szörnyű csikorgással.
Nincs ezen békesség, nincsen nyúgodalom,
Uralkodik benne a kín és fájdalom.
A szegényt, a királyt egyformán forgatja
Engesztelhetetlen kemény indúlatja.
Sokan még csak alig érkezhetnek erre
A nyomorúsággal megrakott tengerre,
Vitorlájok szélnek alig eresztetett,
Már akkor hajójok széjjel feszíttetett.
Mások eltőlthetnek számos esztendőket,
Míg a tenger hányja ide s tova őket.
Végre veszedelmes örvényre találnak,
Melybe keze közé esnek a halálnak.
Ily tengeren való hajókázásának
Vete véget, akit e sírba zárának.
- - - - - - - - vala ennek neve,
Ki is a tengeren immár elsűlyede,
Mert - - esztendők elfolyása alatt
Minden nyúgodalom nélkűl rajta szaladt.
Sok viszontagságot látott és szenvedett,
Mígnem végezetre partra verekedett.
A szelek gyakorta felkeltek ellene,
De megszabadítá azoktól istene,
Mivel hajójának a hit volt kormányja,
Aki ezzel bírhat, azt a szél nem bántja.
Édesatyja, aki előtte meghala,
- - - - - - - - - - - - - vala.
Édesanyja - - - - - - - - - - - -
Társánál számosabb napokat számlála.
- - - - - - - - az ő kedves párja,
Kinek megholt testét már most a sír zárja.
Amely kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon voltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el s tőle el nem álltak.
Vége van már csendes tengeri útjának,
Lakója a boldog mennyei hazának.
Elérte a partot, sőt reá is hágott,
Már többé nem szenved változandóságot.
Örűl, hogy bátor rá sok szél törekedett,
Mindazáltal hajótörést nem szenvedett.
Néktek pedig, kik még a titkos tengeren
Bizonytalanság közt vagytok sok ezeren,
Ímé, tanácsot ád, melyet kövessetek,
Hogy a partra ti is békével érjetek.
Az Úrnak félelme légyen vitorlátok,
A Jézust vezető csillagnak tartsátok,
Amerre e' vezet, arra siessetek,
Így lesz aztán boldog útatok s végetek.

Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim,
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
s mondom: újra betelt, ez is.

Gyülnek könyveim és ellepik otthonom,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
mily közel van a férfikor, -

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
jobbzsebemben az óra és

úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
s rábizom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
végromlásba, halálba visz.

... Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
boldog Istene! Ifjuság!