Út vége,
Élet vége,
Tovább élve?
Mi végre?

Idővel kezdeni?
Vitázni? Elmúlni?
Keresztet vinni?
*

Porhüvely.
Ínhüvely,
Kardhüvely,
Töltényhüvely.

Már álmokat, nem szőnék,
Múltba, nem mennék,
Örök-életű mé’ lennék?
*

Veszett példák,
Emberből lett prédák...

Komorság,
Állandó álság,
Folytonos válság...
Baráti vidámság,
Túltáplált jókívánság...
*

Múltamat kutatgatom,
Emlékpolcokon... rakosgatom,
Magamat szórakoztatom.
Életet, elcsomagolgatom...

Éjjelem bekopog vakablakon,
Kinézek vonatablakon,
Kupéablakon...
*

Szőnyeg alatt az álmom,
Megvalósulást várom!
Paplanom
Hótalpakon...
Parlagon...

Élni hitben, lélekben…
Továbbélni szobaliftben?
*

Némely analízisben,
Szoknya föllibben...
Nagyszülők feledékenyek,
Rosszak félelmetesek,
Jók élhetetlenek...

Árnyékomat követem,
Életem… lehetetlenem.

Vecsés, 2019. december 10. – Kustra Ferenc – íródott; septolet csokorban. A Septolet 7 sorban; 14 szóból állhat! A sorokat két versszakra kell választani egy üres sorral (bármelyik két sor között). Valamilyen rímfajtának lennie kell és az írásjelek használata kötelező!

Szelíd lankáidon mászkálni,
Völgyeidet, mindet bejárni…
Azonosulni… bőn,
Magamat hergelőn…
Sötétség ködében járkálni…

Este parkban, padon csücsülünk,
Sötétedéssel, sötétedünk.
Oltári szép a csend,
Nyugalomért esend.
Csókolgatlak, ez bíz’ jó nekünk!

Váltanék sebességet még föl,
De, te nem! Félsz a nagy hevemtől!
Hergelés bent marad,
Kint, látható a kard…
Elkísérlek, gerjedelemtől.

Megkívántalak, nem szégyellem,
Csak egy baj van, épp’ nem vagy velem!
Vágy fiókját nyitom,
Harcom, magam vívom!
Ígérd, előbb-utóbb Te... velem.

Csókolgatom majd a földet, mint
Az élet, helyi oltárát… kint!
Aszott már a remény,
Nálad, nincs engedmény…
Hogy jobb legyen? Igen, ha… amint…

Én bizonytalanul, csak várlak…
Veled kéne élni… ma, mának!
Volna közös öröm,
Libabőr... bőrömön.
Nem mondok le rólad, csak várlak…

Vecsés, 2018. szeptember 6. – Kustra Ferenc - Romantikus LIMERIK csokor

Az életórám ketyeg, én csak hallgatom a csöndjét,
Szívem néha összeszorul, de nem lelem a fékjét…
Fáj a jelenem és fáj a múltam is,
Másra nem is gondolok, erre csakis.

(Bokorrímes)
Remény létezik, hogy újrakezdjem? Már hetven elmúltam,
Ez saját őszöm és lassan már tél lesz! Miből okultam?
Remény létezik, hogy újrakezdjem? Már hetven elmúltam

Nincs, ami összeköt az élettel, legföljebb az örök bánatom,
Életemben szerencsés sohasem, de peches az voltam. Fájlalom.
Az élet maga a mosolygó hazug! Folyvást csak jól becsapott!
Mikor valami jó nézett ki, akkor szemétséggel lecsapott!

(Senrjon)
Jövő felé lépkedni?
Nincs mit keresni, van pech halmaz!
Élet, maga pech…
*
Vicsorogva vigyorit,
Tán’ nincs benne engedékenység…
Ez nekem barát?
*
Vicsorog, látszik rajta!
Mosolyt erőltetve hazudik!
Ezt érdemlem meg?
*

(3 soros-zárttükrös)
Éveim súlya már nagyon is nyomja gyengülő, öreg vállamat,
Igyekszem tartani magamat, így aztán felemelem államat!
Éveim súlya már nagyon is nyomja gyengülő, öreg vállamat.

(Septolet)
Élet hazugsága,
Visszássága,
Lelkem kínlódása

Tűrjek mindent?
Hazugsága cement?
Nem gyűjtőm lehetetlent,
A fékezhetetlent…
*

(Senrjú)
Életpatak vágy,
Partjai közt kordában.
Be is fog fagyni.

(3 soros-zárttükrös)
Életem védőszárnyai közt nekem nincsen is helyem,
Már mosolya, előre is gúnyos, nem tévedek, vélem…
Életem védőszárnyai közt nekem nincsen is helyem.

Fáj nekem ez a mosolygó élethazugság, nem győzőm észlelni,
Ő meg vicsorogva, de közben röhögve néz rám, hogy nem kell félni…
Az én életem maga a röhejes hazugság, nincs mit tenni,
Hetven elmúltam, ki tudja, meddig kell még ezt nekem eltűrni?

Vecsés, 2018. június 5. – Kustra Ferenc – íródott; Alloiostrofikus versformában.

Mindenütt pára, örvény, árnyékok,
Ködgomolyból néha, nagy hegycsúcsok,
És hihetetlen magas sziklafal.
Ezt látni felér egy szép álommal.

A mélységből előtűnik a tó,
Látványához nincs hozzáfogható.
A vize varázslatosan szép kék,
Csípem magamat, mintha álmodnék.

A hegyekben a Bow-tónál ilyen,
Lelki szemeimmel látom milyen.
Mert biz? ez nekem marad csak talány,
Mi látható Kanadában; talán.

Vecsés, 1999. július 4. ? Kustra Ferenc

Versben és senrjúban?

Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok?
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...

Magamnak én tartozok? így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével?
A lelkiismeretemmel intézzem? éljek békével?

Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok?
Érzelemsodrás?
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog? ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.

A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán? meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen?
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen?
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják?

Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon?
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.

Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek?
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet?

Vecsés, 2015. november 30. ? Kustra Ferenc