Langyos este borult csendben a tóparti tájra,
a Nap is elköltözött már egy nyugodt világra.
Álomvilág elragadta, meleg ágyba bújik,
sötétségtől takarót kér, azzal takarózik.

A fénye már nem törik meg a tónak hűs vizén,
ketten maradtunk a parton, a Hold fénye, meg én.
Ébrednek a csillagok is, fényük erősödik,
csillagszóró ruhájukat most magukra öltik.

Varázslatos látvány mindez, a szemem káprázik,
a sötétbe borult tájra Holdfényeső hullik.
Az arcomat halkan, csendben, feléje fordítom,
Holdfényeső mossa könnyem, magamat kisírom.

Tisztára mosott könnyeim lassan leperegnek,
lelkem fehérbe öltözik, tiszta ruhát veszek.
Holdfényeső alá bújok, Vele megtisztulok,
s angyalszárnnyal repülnek a megtisztult mosolyok.

Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Már nem akarom...
A bizonytalanságot,amit érzek.
Az érzelmet,ami fáj.
A fájdalmat,ami bánt.
A bánatot,ami magányossá tesz.
A magányt,ami őrületbe kerget.
Az őrületet,amit te okozol.
Téged,akit én szeretek.
Szeretetet,amitől szenvedek.
Szenvedést,ami megöl.
Halált,ami bennem van.
Magamat,ami elviselhetetlen.
Ezt már nem akarom...

Akarom...
A boldogságot,amit érzek.
Az érzést,amitől mosolygok.
A mosolyt,amit akarok.
Akaratot,ami erőt ad.
Erőt,amit csak tőled kaphatok.
Téged,aki én vagyok.
Magamat,hogy szerethessek.
Szeretetet,hogy vágyjak.
Vágyat,az alkalomhoz.
Alkalmat,az életben.
Az életet,amiben újra élek.
Ezt akarom...

Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Oly sok minden csodás és szép,
kéklő égbolt, falon egy kép.
Folyók, erdők, fák és bokrok,
s a ránk mosolygó csillagok.

Rétet borító virágok,
színpompában úszó álmok,
embereknek sokasága,
Isten teremtett világa.

E csodáktól eláll szavam,
lelkem sosem boldogtalan,
magamat erősnek érzem,
mégis könnyes az én szívem.

Szépségüktől meghatódom,
mindenükben Istent látom.