Oly régen élek ezen a tájon
azt hittem mindig itt leszek,
hányszor félretoltak,hányszor félreálltam,
de mégsem hittem hogy végleg elmegyek.

Oly régen élek ezen a tájon
itt születtem,és itt voltam gyerek,
ó mennyi emlék,mennyi édes álom,
melyet feledni nem tudok sosem.

Oly régen élek ezen a tájon,
s most fájó szívvel mégis elmegyek,
magamban temetve minden régi álmot,
s nem viszek mást, csak emlékeimet.

Esküszöm megteszek mindent,
csak ne vedd el tőlem mindenem!
Én félre dobok minden álmom,
csak egyedül őt hagyd meg nekem!

Többé már nem látlak sírni!
Elrejtem hulló könnyemet!
Hisz eddig sem sütött rám napfény,
eltakarták a fellegek.

Nem viszek magammal semmit!
A téli széllel messzire megyek,
sötét felhőbe burkolózva,
csak ne vedd el tőlem mindenem!

S ha mégis elveszed tőlem
azt, ami legdrágább nekem,
magammal rántom izzó pokolba,
ki tönkretette az életem !

Anya! Az arcod oly forró most,
láz rózsák gyúlnak arcodon,
nem szólsz,csak ott fekszel némán,
s én önmagamat vádolom.

Ha néha-néha rossz voltam hozzád
arcodba temetted két kezed,
nem szóltál semmit,elfordultál,
hogy ne lássam hulló könnyedet!

Anya hidd el,már rég megbántam
hogy nem fogadtam szót teneked,
nem hittem néked,hiába intettél,
míg nem gyűltek felettem sötét fellegek!

Megbántam százszor,de már késő!
S hogy neked is fáj, azt jól tudom!
S hogy mellettem vagy mindenáron,
meghálálni sosem tudom.

Anya kérlek, ne hagyj itt engem!
Ezentúl hallgatok reád!
Hisz te vagy az egyetlen a földön,
ki szeret,és mindent megbocsájt!

Ég és föld között verdesek én is,
mint egy vihartól tépázott madár,
kit megtépett tollakkal szárnyait letörve
földre tiporva otthagytak talán.

Kétségek között őrlődöm én is,
magamban vívódva ,mint megsebzett madár,
mely szárnyai nélkül nem tud már repülni,
s fészkére sem tud visszaszállni már.

Miattad őrlődöm kételyek közt némán,
oly messze tűntél,nem gondolsz reám.
Nem várlak többé!Ne is gyere vissza!
Nem fogok érted sírni soha már.

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Vigyázz rám,szükségem van reád!
Millió tüskét döftem most magamba,
melynek szilánkja belülről váj.

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Bár tudom, rossz voltam talán,
hidd el, már megbántam százszor,
minden kis bűnöm és hibám !

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
bár tudom ,nem hallgattam reád,
s minden döntésem,minden tévedésem
ezer tüskével vissza száll reád.

Anya kérlek!Emelj fel engem
e porból, és vigyázz reám!
Ölelj magadhoz úgy, ahogy régen,
azon az első éjszakán!

Meggyesi Éva