Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

Egyszerűen fogalmazva két realitást ismerek:
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.

Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.

Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?

Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!

Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött
és a téli szellő csipős
a szürke fasor között.

Egyedül sétálok
egy elhagyott tájban.
Rendelet szerint
takart orrom, szájam.

El vagyok zárkózva,
s ha ajtómon kilépek,
társak hiányában
magammal beszélek.

Megszűnt a múlt
és megszűnt a jövő.
Sőt e zord jelenben
eltűnik az idő.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Versben és európai stílusú haikuban…

Egyre többször érzem, ahogy öregszek, milyen romboló az enyészet,
Életemben mindig döntenem kellett, elfogadni szélső végletet…
Ilyen tudással és, ha, így haladok, meg fogom én érni a véget?
*
Rossz úton jár az,
Aki álomvárban él.
Múlt, realitás.
*
Ódon falak is
Omlanak, nem mesélnek…
Már nem regélnek.
*
Megfoghatatlan…
Jelen lesz ásatag múlt…
Ódon eszmények?
*
Régi emlék, mar.
Vigasztal, küzdet, lezúz.
Hiánypótlás nincs.
*
Emlékek foltos,
Rojtos, varázsszőnyege.
Nincs már varázsszó!
*
Régészkedni a
Múlt kutatóárkában.
Titok leletek.
*
Régi rögöt kell
Nagyon is porrá rúgni…
A múlt már örök.
*
Utána kell nézni, hogy mikor mi történt?
Keresni kéne, az én magam fenomént…
Hiába mondják, hogy a múlt volt, nem számít,
De! Érzem, amit átéltem, az még ámít.
*
Esetlen a múlt,
Már hiába keressük.
Történelem lett.
*
A jó dolgokat
A bölcs örökre őrzi.
Rosszat veszejti.

Vecsés, 2013. december 1. - Kustra Ferenc József