Azóta is utánad vágyakozom
Nem lettél a szeretőm
se sorsomban csillagom
nem éreztem közelről a bőröd illatát
kitárt tenyeredben
nem lüktettek csodák
s én sem tartottam rőt
lángjaidat a tenyeremben
pedig öleltelek százszor is
ha rád gondoltam
megvert s megáldott
képzeletemmel

Azóta is vágyódom utánad

senki sem tudja, hogy
a távolból imádtalak
és a csodáid előtt térdre- hullva
örök vágyként viszlek majd
magammal , ha menni kell
a sirató dombra
Szép asszony-testedet őrzöm , mint
hajnali utcák a csöndet
kerestelek már százszor is
más asszonyokban, akik szembe-jöttek
kutattalak , mindhiába
beleégetted magad az ereimbe
tombolhatok,utca-hosszat
üvöltözve , és a nevedet kiáltva, hogy
Hol vagy ?!

Késő bánat
November van
hull a lombja a fáknak
közelít a tél

Lásd mit más nem láthat,
tárd ki szíved a világnak.
Öleld szorosan magadhoz,
ne maradj le semmilyen pillanatról.

Tárd ki szíved és nézz körül,
lásd mit más nem láthat a vak sötétből.
Fényed mindent megvilágít,
mit a világ adhat, azt nem láthatja bárki.

Szeresd az életet,
mert meghalni egyszerű,
mert nem tudhatod,
hogy mikor jön el a végső derű.

Nincs más hátra,
csak mutasd meg hogy különc vagy,
mert meghalni bárki tud,
de igazan élni, csak a különcök tudnak.

Bámultam ki az ablakon,
Szemem vakította a fény,
Mi lesz ha megfordulok, vajon?
Dermesztő, sötét, ocsmány lény.

A tükörből tekint vissza rám,
Elbitorolta arcomat magának,
Önnön undok, mocsok fajtám,
Vége van életem javának.

Az úton pedig csak mennek
Mintha mit sem érne semmi.
Kocsik, biciklik, emberek
Már ennyi embernek lenni.

Hiánytermék lett az élet,
Végül ez is elhalványult,
Néhány belátja, hogy téved,
S a végtelenbe tova száguld.

Leromboltad, amit tudtál,
Romokon lépkedve tapsolsz,
Régen karjaim közt voltál.
Saját véred ellen volnál?

Te, ki magad ellen vagy,
Te, ki mindent tönkretettél,
Te, ki fajtád ellen fogad,
Te, ki mindent rosszul szemlél.

Én, ki magam ellen vagyok,
Én, ki mindent tönkre tesz,
Én, ki fajtám ellen adok,
Én, ki minden jót elvesz.

Végül nem vagyok én se más
Épp az vagyok, ami te
Valamelyest ez megnyugvás
Önnön elmém őrülete.

Ha van miért még élnem,
Letakarlak egy lepellel.
A tükör mögött figyelsz ébren,
S küzdök a belső sebekkel.

Drágám
egyetlen menedékem
még-csak csillag sem sejlik
az égen
ebben az éjben
nincs semmi biztatás
semmi álom
úgy van hogy minden
összejött !
szoríts magadhoz
hogy ne fájjon !

Drágám
egyetlen menedékem
ebben a lázas,
didergő éjben
nincs semmi játék
megnyílna a föld
hogyha járnék
nincs semmi vágy és
semmi szégyen
nincs hatalom,
aki védjen

Drágám
Egyetlen menedékem
Ebben a csillagtalan
didergő éjben félek
szoríts magadhoz
hogy ne féljek !

baljóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon;
a pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
A belőlük kiolvasható baljóslat
láttat bennünket kígyót faló kígyónak.

**
vadászat

Előtted, mögötted eldurvult a látkép,
véres darabokra szakadt szét a háttér.
Az elvörösödött hold a túlpartra folyt.
A fasorokra rávetődött az árnyék.
Halászó aggokra vadásznak kamaszok.
Haldoklástól hangos a halszagú tájék.
Jobb ha félre álltok vén marhák, vén szarok!

***
halászat

Földalatti járatokban, mint a vakond
fehér bot nélkül is kutatod otthonod.
Ellehetsz apró férges gondolatokon;
vakon, avagy félvakon is, az vagy aki:
meg nem fejthető rébuszokban bujkáló
ködszurkáló; soha senkinek valaki.
És ha bármikor is felhúzod a hálód,
benne aranyhal helyett magad találod.