Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.
Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.
Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.
Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.
Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.
Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.
Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.
Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.
Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.
Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.
Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.
Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.
Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.
Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.
Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.
Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.
Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.
Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.
Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.
Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.
Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.
Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.
Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.
Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.
Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.
Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.
Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.
Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.
Lám osztogatják
A Megvilágosodást
A Nagyigazságot
A Mindigmai napot
A felemelő boldogságtudatot
A menyország kulcsát
Hogy kitárhasd
A csodák ajtaját
Hogy megtaláld
Miből fakad
Az élet eszenciája
S értelme
Melyik úton halad
És még ezernyi magasztos
Bölcsesség gondolat
Árvízként ömlik
Nyitott üregekbe
A mindig kutató
Elégedetlen elmékbe
Ingyen is osztják
Az élet misztériumát
És nem kell sorba állni
A neten meg lehet
Mindent találni
A Megvilágosodást
A Nagyigazságot
A Mindigmai napot
A felemelő boldogságtudatot
A menyország kulcsát
Hogy kitárhasd
A csodák ajtaját
Hogy megtaláld
Miből fakad
Az élet eszenciája
S értelme
Melyik úton halad
És még ezernyi magasztos
Bölcsesség gondolat
Árvízként ömlik
Nyitott üregekbe
A mindig kutató
Elégedetlen elmékbe
Ingyen is osztják
Az élet misztériumát
És nem kell sorba állni
A neten meg lehet
Mindent találni