A pénz, s a tét a sátán játékszere
De a Történelmet írják vele,
S a tiéd is majd ezen vesz el
Ha szabadságod szolgája leszel.

Sokan írtak okítottak,
daloltak a pénzről
Hamis illúziót, vagy igazat
Mindhiába
A csábítás magával ragad.

Pénz nélkül ma nincsen jövő,
És a tegnapi kamat gyorsan növő.
Éjjel nappal robotolhatsz,
De nem éred utol önmagadat,
És ha azt hinnéd, hogy minden megvan
Már az ördög pihen az ágyadban.

Nem nagy érték, papírból van.
Világszerte mégis
Gyilkolásra, pusztításra jó oka van,
Mert mögötte a hatalom,
S az ördög keze
Ki eddig a kártyát jól keverte.

Pazar életet boldogságot-
Sokan űzik ezt az álmot,
És mert pénzbe kerül minden
Megvalósul talán egyszer...,
De a talán nagy talány
Hát még ha
Kereseted túl silány
Labdába se rúghatsz,
És fújhatsz a sátán sípjába -
Dolgozd magad szabadságba.

Volt idő, hogy nélküle
Boldognak hitte magát
Sok ember,
Ám eme szer
A hatalom zsebében énekel
Magasztos dalokat.
Így
Az ókorban már feltalálták
Ezt a nyájas kényszer igát.

zárszó -
Pénzzel írták a történelmet,
És...porrá leszel elhiheted.
Az ó-emberek, kik dicsőség
Nélkül porladnak
Meglehet
Boldogabbak voltak,
Szabadok....
Amíg a csalfán vigyorgó
Pénz nem öltött alakot.

Lassan nőtt , tömörödött
A hulldogáló lágy
Puha hópihe,
És fenn a hegyen gyötrődött
A fagy ereje
Baljóslatot megsejtve
A pupilla-szűk fényben.

Roskadoztak a fenyők
Magatehetetlenül
A varázs csendben,
És a napsütésben
A hő nesztelen
Könnyét folyatta
Az átázott talajra
Sziklák ,s hó között.

A szirteken gyémántként
Csábítva ragyogott,
Némán hívogatott,
Incselkedett a pillanat;
Amíg a feszültség elszakadt
A tehetetlenség súlya alatt.
A föld rengett,
Fagyosan remegett
A könyörület imája-
de nem segíthet.
Kíméletlen zúdult
A sebes lavina.

A fehér csend tömör,
Vastag leple alatt
A könyörület néma maradt.

Ugyan-ugyan, szállj magadba,
Csak kellékként vagy nyilvántartva;

Hasznos legyél a rendszernek
Addig amíg félre tesznek.

Addig amíg félre tesznek
Csupán munkát kell végezned.

Kellékként vagy nyilvántartva
Ugyan-ugyan szállj magadba.

Igaz szeretet, és hőn áhított béke
Mint csak a kesernyés korunk lepedéke?
Ebből mai embernek nincs menedéke.

Csak rohan a világ, elrohan mellettünk az élet,
Pedig nekünk az kéne, hogy mi a boldogságérzet…
Eljött megint az ünnep, a szeretet benned éghet.

Itt a Szenteste, ez mindenkié, Tied is!
Gondolj erre, figyeld a lelked, és akard is…
Szobánkban áll a fenyő, maga a szépség is.

A családtagok és barátok ölelése, csókja,
Csillagfénnyel borít, így ébredsz reggel virradóra…
Ha kint közben hull a hópihe,
Olyan, mint a sok-sok tollpihe.

Csillagszóró örömet szerez, mesés, szép látvány,
Szeretettel átölelni másikat, nem hátrány.
De most nem esett a fránya hó, éj… sötét kátrány.

Éljünk nagy szeretetben, kívánjuk a békét!
Élvezzük a karácsonyt, majd terjesszük hírét…
Boldogság uralja el jelenlevők szívét.

Vecsés, 2015. december 23. – Kustra Ferenc József

Tél van, jár a vastag kabát, sál, kesztyű,
Lovas szánon meg dukál a csengettyű.
Nincsen mínusz, pedig Apa, Anya, lánya
Fagyott árok-vízben folyton korcsolyázna.

Faluszéli erdőben jön az este, hull a hó,
Életre kél családi, téli kis bújó-kunyhó.
Észrevették, hogy édes, kicsi angyal szállt suhogással.
Kezében óvatosan, védve, fényt tartott, ragyogással.

Öregek hangján hallani, sok-sok, aki nagyon magányos
Náluk egy gyertya ég, mikor leég, sötétség lesz mi kormos.

Pedig a szeretet, ami önmaga
Képes az oly' nagy Isteni csodákra,
Lélekmelengető varázslatokra.

Angyal jött, hogy eloszlassa a karácsonyi sötétet,
Mert ő tudja, hogy oly' sok ember bizony már hitét vesztett.
Talán tömjénfüstben jöhet a megváltás… ég küld szelet.

A fa alatt érezni a csöndet, mikor fogjuk egymás kezét,
Együtt, halkan elénekeljük a karácsony örök énekét.
Szeretet ünnepe kitölti az egymás kezét fogók szívét.

Szinte csillog a fenyőfánk, sokféle dísz van rajta,
Mi tettük rá, látszott, ahogy kérte, nagyon akarta…
Most meg ott áll gyönyörködve, az apraja és nagyja.

Szép ez világ, de bizony, nagyon oda kellene tán' figyelni,
Szeretettel járni-kelni, együtt igazi boldognak lenni…
A tél fekete, még csak jön, bársonyléptekkel, de már közeli.

Udvaron a fák ágai versenyt deresednek hajammal,
Távolban hófödte hegyek, nincs köd, látszik ez alkalommal…
Odakint már mindent beterített az alkony sötét fátyla,
Későre jár, álmot szétszórja, ránk teríti és a tájra.

A szobában ég és nagyon világít a négy Adventi gyertya,
Fa alatt vannak az ajándékok, szeretettel, nem hozomra...
Én érzem is ezt a szeretet, mert két kéz van a két markomba.

Vecsés, 2015. december 10. – Kustra Ferenc József