Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Rozsdamarta az
Idő, fény ravatalán.
Árnyak hosszabbak.
*
Mohás kőkereszt,
Rajta krizantém csokor.
Lassú hervadás...
*
Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk,
Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk…

Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget,
Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet,
És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget…
*
Virágtengerben
Gyertya és mécses lobog.
Lelket világít.
*
Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba,
Abban is nehezen szinte térdig járva…
A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva.
*
Virágcsokroknak
Garmada, díszítőleg.
Lobogó lángok…
*
Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy…
Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy!
Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm,
Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm.
Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom,
Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom…

Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet,
Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet.
*
Haldokló levél
Indul társai után.
Hajnalban már fagy.
*
Lépő láb alatt,
Halott levelek élnek.
Bokor, átlátszó.

Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…

Mézszerű köd az ősz sajátja…

(Oximoronban, önrímben)
Selymesen, kőrül ölelőn folyik a mézszerű köd, sapkámtól a cipőmig,
Nedvesen nem ragad, de ha vizes… Vágyom a szárazra, végig a cipőmig!
Ha mézszerű lenne: kezdném lenyalogatni magam egészem a cipőmig.

(3 soros-zárttükrös)
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat,
A sok – mézszerű köddel takart- nyálkás kő, mint egy harcoló alakulat…
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat.

(Oximoronban)
Vastagodott a por a tavaszi-nyári ágakon, befedte porvihar nyáron,
De közben ideérve megjött az ősz... nyárt nem bánón, mázszerű köd csüng az ágon…

Vecsés, 2021. szeptember 29. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Öregnek, mi az élet? Inalnak, az évek, szinte nyomukba sem érek.
Hol koszos hólében élnek életek, hol realitásban kényszerűen élek.
Cukros vagyok, de másféle ’kemény’ bajom nincs, mondják… életem egy kincs.

Néha jól-mélyen belenézek magamba és nem zavar pókháló a hajamban.
Kékességes égségben nappal-éjjel szépet keresek, jó mellett legyeskedek.
Hmm… a lelkem -érzem- még nem öregszik, fiatalos maradt, de ezzel nem kérkedik.

Azért nem baj, a balsorsom a himnuszát dúdolja, ezt a reggel is mormolja…
Föl kéne mennem a messzi magas hegyre, hogy lelkemnek legyen meg a kegye….
Nos, ma itt közeleg az éjes este, a messziben világít egy kemence…
Nézem a sötétedést, lesz itt lefekvés, de vajon reggel lesz-e fölkelés?

Vecsés, 2024. július 5. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként, leoninus csokorban.

Ősz miatt elsorvadt levélhalmaz a talpad alatt,
De, hogy rálépsz, emiatt nehogy ostorozd magadat.
Ez bizony benne van az életben, ez az elmúlás rendje,
És majd jön biz' a tavasz és lesz új levél… növény új sejtje.

Tavasszal, lesz talán bú vagy esetleg harag,
De mi nyugodtan pihengetünk a fák alatt…
Tavaszi nap sugara villódzva töri meg a süket csendet,
Közbe sajnálkozva nézzük, egy koldus… szemetesben rak rendet.

Most még az életvonatom száguld a ködben.
És én komoran, csendben, csak ülök a csöndben.
Azon mélázok, hogy mikor lesz már melegedő tavasz,
És bízok, hogy eljő, ki kell várni, ez csak életszakasz.

Ez egy téli vonat, érzem, hogy fűtenek,
De bennem már tavasziak a vágyképek.
Majd ez a vonat lefékez, megállunk múló télben,
Kinézünk és gyönyörködünk a tavasz szépségében…

Vecsés, 2015. február 4. – Kustra Ferenc József