Idő 
Értékelés 
Értékelés Kértem az Istent boldogságért
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.
Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.
Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.
(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.
Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.
Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.
(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)
Bimbózó virágok nyílnak a réten
Víg kis madárkák szavalnak szépen
Szivárvány játszik fenn az égen
Napsugárból szőtt gyönyörű fényben
Új szerelem szárnyal a sebes szélben
Bús bánatot hagyva a messzeségben
Kérlek engem, engem kerülj el
Ne kínozz, kerülj messzire el
Fájó szívem vak sötét völgyében
Dühöngve tomboló tél idejében
Itt nincs helye friss bimbózó virágnak
Itt nincs helye csalfa vidámságnak
Most magány szele szabja testem
Mivel szerelem bűnébe estem
Ezen tüzes szablyákkal forgó szelek
És a hosszú magányos rideg telek
Ronggyá tépték én lángoló szívem
Szerelmem miattad lett vétkem
Igen te miattad ifjú Tavasz
Újabb szerelmekkel tovább ne hamvassz
Bőven elég volt egy, a szörnyű véghez
Így kérlek, mint haldokló kegyelmez!
Ne ölelj szép szerelmes széllel!
Ne vakíts engem szikrázó fénnyel
Nem kérek illatos virágaidból
Kímélj meg kis madárkák víg zajától
Ízleltem már keserű szerelmed
Nekem elég volt add kegyelmed.
Víg kis madárkák szavalnak szépen
Szivárvány játszik fenn az égen
Napsugárból szőtt gyönyörű fényben
Új szerelem szárnyal a sebes szélben
Bús bánatot hagyva a messzeségben
Kérlek engem, engem kerülj el
Ne kínozz, kerülj messzire el
Fájó szívem vak sötét völgyében
Dühöngve tomboló tél idejében
Itt nincs helye friss bimbózó virágnak
Itt nincs helye csalfa vidámságnak
Most magány szele szabja testem
Mivel szerelem bűnébe estem
Ezen tüzes szablyákkal forgó szelek
És a hosszú magányos rideg telek
Ronggyá tépték én lángoló szívem
Szerelmem miattad lett vétkem
Igen te miattad ifjú Tavasz
Újabb szerelmekkel tovább ne hamvassz
Bőven elég volt egy, a szörnyű véghez
Így kérlek, mint haldokló kegyelmez!
Ne ölelj szép szerelmes széllel!
Ne vakíts engem szikrázó fénnyel
Nem kérek illatos virágaidból
Kímélj meg kis madárkák víg zajától
Ízleltem már keserű szerelmed
Nekem elég volt add kegyelmed.
Zörgő motorral beáll az 55-ös
rozzant Ikarus-felszállás, a hűvös
őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk.
Az úton Pestig beszélgetünk.
Osztyapenkó, hidak, Országház. Kiszállás
fürgén, délelőtt gyárlátogatás:
feketén málló falak mögött dübörgő
géphalmaz, daru emel, csörlő
feszül, tovább megyünk, második emelet:
szorgos kezek milliós gépeket
bűvölnek, kimért, pontos mozdulatokkal,
kék köpenyes gesztikuláló tagokkal
magyaráz. Kiérünk, végre friss levegő!
Délután Halászbástya unalomig,
utána futás a pályaudvarig,
hogy el ne késsünk, mert itt kapjuk
a jegyeket,? este varieté ? tudjuk
hol van, nem késünk el, jók leszünk!
? Nyugati, érkezési oldal, munkások,
kusza tömeg. A lány vonatok
füstjét nézi-én Őt.
Hátranéz, mosolyog, rőt
hajával szél játszik,
beszélgetünk. Nem látszik
rajta hogy,?intézetis?.
Tetszel nekem mondom, nevet,
utálja a rendőröket
és tud egy helyet,
hol ketten lehetünk.
Kéz a kézben megyünk,
búcsúzunk a varieté előtt,
osztálytársak dühödt
képpel meresztik szemüket,
majd kamasz ösztönüket
nehezen elfojtva bemennek,
s közben gyűlölnek,
mert nekik nem sikerült.
Varieté, vidámság, feledünk
mindent, futunk a busz felé.
Hűvös őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk,
hazafelé már nem beszélgetünk.
Jó lenne aludni most!
1974. 10. 15.
rozzant Ikarus-felszállás, a hűvös
őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk.
Az úton Pestig beszélgetünk.
Osztyapenkó, hidak, Országház. Kiszállás
fürgén, délelőtt gyárlátogatás:
feketén málló falak mögött dübörgő
géphalmaz, daru emel, csörlő
feszül, tovább megyünk, második emelet:
szorgos kezek milliós gépeket
bűvölnek, kimért, pontos mozdulatokkal,
kék köpenyes gesztikuláló tagokkal
magyaráz. Kiérünk, végre friss levegő!
Délután Halászbástya unalomig,
utána futás a pályaudvarig,
hogy el ne késsünk, mert itt kapjuk
a jegyeket,? este varieté ? tudjuk
hol van, nem késünk el, jók leszünk!
? Nyugati, érkezési oldal, munkások,
kusza tömeg. A lány vonatok
füstjét nézi-én Őt.
Hátranéz, mosolyog, rőt
hajával szél játszik,
beszélgetünk. Nem látszik
rajta hogy,?intézetis?.
Tetszel nekem mondom, nevet,
utálja a rendőröket
és tud egy helyet,
hol ketten lehetünk.
Kéz a kézben megyünk,
búcsúzunk a varieté előtt,
osztálytársak dühödt
képpel meresztik szemüket,
majd kamasz ösztönüket
nehezen elfojtva bemennek,
s közben gyűlölnek,
mert nekik nem sikerült.
Varieté, vidámság, feledünk
mindent, futunk a busz felé.
Hűvös őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk,
hazafelé már nem beszélgetünk.
Jó lenne aludni most!
1974. 10. 15.
Csodás város Krakkó
de, vár már a hajó,
a hajón Krisztina.
Új hazám Norvégia
zord fagy hazája,
életem álma
Dél-Afrika csak emlék.
De hova is mennék,
míg bennem él arcod.
Önpusztító harcod
magad vívod már, nélkülem.
Minden voltál nekem
s, az maradsz örökre.
Az óriás víz tükre
elringat kedvesen,
álmom szerelmesen
szállna szíved rejtekébe
de, felsír hogy, vége,
a komp harsonája,
a tenger felett nő Gdańsk bús homálya.
1981. 01.05.
de, vár már a hajó,
a hajón Krisztina.
Új hazám Norvégia
zord fagy hazája,
életem álma
Dél-Afrika csak emlék.
De hova is mennék,
míg bennem él arcod.
Önpusztító harcod
magad vívod már, nélkülem.
Minden voltál nekem
s, az maradsz örökre.
Az óriás víz tükre
elringat kedvesen,
álmom szerelmesen
szállna szíved rejtekébe
de, felsír hogy, vége,
a komp harsonája,
a tenger felett nő Gdańsk bús homálya.
1981. 01.05.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, ? s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, ? baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, ?
talán most senki sincs.
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, ? s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, ? baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, ?
talán most senki sincs.
