Csodás város Krakkó
de, vár már a hajó,
a hajón Krisztina.
Új hazám Norvégia
zord fagy hazája,
életem álma
Dél-Afrika csak emlék.
De hova is mennék,
míg bennem él arcod.
Önpusztító harcod
magad vívod már, nélkülem.
Minden voltál nekem
s, az maradsz örökre.
Az óriás víz tükre
elringat kedvesen,
álmom szerelmesen
szállna szíved rejtekébe
de, felsír hogy, vége,
a komp harsonája,
a tenger felett nő Gdańsk bús homálya.

1981. 01.05.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, ? s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, ? baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, ?
talán most senki sincs.

I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon...
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt...
Nincsen többé Lilla.

Poshadt emberi törmelék irritálja elgyötört talpamat,

Roncsolja a már megnyűtt bőröm, ami csontomon maradt.

Tüdőmet vadul nyesi a csípős levegő, csonkolja a testemet,

Saját lényem, sötét fényem, ami önmagamba eltemet.



Koplal a lelkem, az üres holnap asztalánál várja csak eledel,

Dézsmálja a semmit, miközben testem egy üregbe süllyed el.

Üt a dühödt tegnap, ami a szenny csatornájából kel útra,

Műanyag lovon érkezik a bosszúja és büntet újra és újra!



Hazudok, ha hitem van, és akkor is, ha nincsen másom,

Tagadok, ha vallatnak, de közben mások sírját ásom.

Ítélek, ha hibát látok, pedig én magam vagyok a Tévedés,

A természet folyamában a rozsdaszemű ébredés.



Vak vagyok és veszélyes, elmémet nem látja el ismeret,

Úr vagyok, kit szolgál a világ és szolgálnak az istenek.

Rém vagyok, kitől riadva rettennek meg a néma rabok,

De a múltam kölcsönből építettem, arra kamatot kapok?



Törmelékbe zuhanok végül, elnyel az emberi hulladék,

Gyalogutam áporodott pusztulásába könnyedén behullanék.

Mint puha párnák közé, úgy esem a semmibe, ahol van a helyem,

Bevontat a vég oda, ahol majd álomba hajthatom a fejem?

Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?