Mama vegyél fel! Elfáradt a lábam!
nem is tudok már szinte lépni sem,
hadd fonjam kis kezem nyakad köré lágyan
hogy érezzem ahogy magadhoz ölelsz.

Olyan jól esik karjaidba bújni!
Olyankor nem bánthat engem senki sem,
karjaid között biztonságra lelve
nem is fáj nekem többé semmi sem.

Mama vegyél fel! Ne törődj most mással!
Tehozzád nyújtom csöppnyi kis kezem,
ne dolgozz annyit ha itt vagyok nálad
csak engem kényeztess ha itt vagyok veled.

Mama látod? Most olyan jó végre!
Hisz te is fáradt vagy, hallom hogy pihegsz!
Karodba bújva érzem ahogy dobban
míg magadhoz ölelsz, szerető szíved.

Szegény Anyám! Már oly régen láttam
pedig oly sokat gondolok reá,
lehunyt szemekkel magam előtt látom
arcának kedves, szelíd mosolyát.

Látom ahogy épp tipeg elébem
lágy szellő borzolja őszülő haját,
s fülemben most is olyan tisztán hallom
szavait, mintha most mondaná.

Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!
Féltő szemében bágyadt fény ragyog
míg reám tekint és dolgos kezével
végigsimítja homlokom.

Hálás szívvel köszönöm néki
mindazt, mit értem áldozott
s arcára lágy csókot lehelve
fájó szívvel útnak indulok.

El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,
Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!
Hogy erőt vegyek magamon végre,
És felalhassak egy üres székre!
Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,
Mely által felnéznek rám a nagyok,
És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,
De az egómmal együtt hízok, dagadok!
És ott fenn a széken felnövök!
A fellegek közé lövök!
Hangom, mint a harsona!
Féljen apám rokona!
Mert, hogy az is én vagyok,
és ha majd egyszer meghalok,
Lássátok ki voltam én
egy meg nem szűnő sárga fény...

Mennyire szeretsz? Mondd el újra
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra
nevemet suttogva, boldogan.

Szeretsz e úgy mint a legszebbik rózsát
mely tenéked ontja minden illatát?
Mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?

Hiányzom e? Vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt égő szomjadat?
Hiányzom e ha messze vagyok tőled
s nem érzed ajkadon forró csókomat?

Látod? Én szeretlek! S kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem!
Csak tőled akarok minden apró bókot
melytől melegség járja át szívem!

Tőled akarom a bársonyszirmú rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon!
Csak te olthatod el égő szomjamat!

Csak te vagy nekem egyedül a földön
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz , nem is kell senki!
Magamba temetem minden álmomat!

Könnyeim lágyan csillantak a fényben
mint a felvillanó apró gyöngyszemek,
aztán búcsút intve eltűntek a szélben,
már csak sós ízét érzem nyelvemen.

Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak
arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,
szemembe szikrázó napfényt varázsolva
mielőtt végleg búcsút intenek.

Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem
boldog mosollyal száguldok feléd,
s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva
csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!

Nem hagylak magadra bármi is történt,
megbocsájtottam minden bűnödet!
Ha én is elmegyek ki marad melletted?
ki fogja őrizni a lépteidet?

Nem kérek semmit, csak gondold át újra
s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,
Hiszen én vagyok az egyetlen a földön
ki minden hibáddal együtt is szeret!