Áradó Tiszának rettentő ereje
Feszül a töltésnek Szegednél.
Felötlik bennem bandának menete.
Hallom, hogy a bandagazda nevetgél.

Nyikorgó kordén hordott föld
Védelmezi ártól a népet.
Biztosabb lett így termőföld.
Kubikushad köszönjük néked!

Kubikgödörből meredő baba
Krajcáron vett verejték mérője.
A kubikuslét bálványa maga.
Így épült Szegednek védője.

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Száműzött, csavargó vándorcigány,
Sötét végtelen bíborszínű álomvilág.
Anyám sírjánál megállok
Életem kristálytiszta forrásvizén.

Szeretet áramlik bennem,
Lelkemben örök a nyár.
Emléked kísér a tájon,
Amerre járok oly fájón.

Vinnél el magaddal engem, anyám!
Mert itt kivert kutyaként élek tovább.
Viharként tombol a lelkem,
A napfényben elfúj a szél engem.

Gondolataim virágos kertjén
Kiáltom anyám nevét!
Emléked kísért a sírig,
Míg ott lenn csendben pihensz végig.

Bús lelkemnek rőzselángja ég,
Holt mezőkön elsodor a szél.
Putrik ajtaján testvérek várnak,
Lelkem árnyékán visszajárnak.

Magányos csendjén hallgat a szív.
Rozoga szekéren az élet felsír.
Nincs napfény az árnyékos úton,
Nyomasztó terhünket cipelem a múlton.

Sírokat hantolunk a gyűlölet útján.
Pokoli törvényeket hoznak ránk durván.
Kis kunyhóinkban megtorpant az élet,
Hegedűnk húrjain száll a fekete, gyászos ének.

Tarnazsadány, Hidegvég, Északkeleti régió

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.