A varjú együtt repül a többivel az égen
És eltűnik a feketék szürke tömegében.
Csőre tollas, szárnya pont olyan, mint a többié,
De, lelke nagy lehetne, de, nem kell, így senkié.

A varjú tud repülni, széthasítja az eget,
Ha megtehetné… ha lehetne… sajna nem lehet.
Van jó nagy, két szárnya, rajta sok toll, töretlenek,
De az ég országútjai, jaj (!) egyenetlenek.

A varjú magasan is jár és messzire ellát,
De nincs miért, mert nincsen, kit a látvánnyal ellát.
Senkit nem érdekel egy varjú a nagy tömegből,
Örüljön, hogy előbukkanhat a légörvényből.

A varjú lenéz és mit lát… kietlen pusztaság,
Belekárog a világba, ez kiábrándultság.
Erőlködik, szárnyal tovább, a végtelent nézi
És tudja, mint egy tömegvarjú, majd karón végzi.

Vecsés, 2001. december 16. - Kustra Ferenc József – anaforában íródott

Nincsen senkim, csak árva vagyok.
Kérdezik miért? Csak makogok.
Van válasz, de az igen hosszú,
Életem ragyavert, nagy múltú.

Értelmes, mit mondok? Hebegek?
Közben magamtól öklendezek.
Talán ma van holnap tegnapja,
És elúszik… élet tutaja.

Budapest, 2000. július 13. – Kustra Ferenc József

Ver az élet, mégsem nyögök,
Rögös úton csak döcögök.
Nő a baj, de csak göcögök,
Én magamon csak röhögök.

Beletörődés
Sorsba, elfogadással?
Életfelfogás.

Vecsés, 2002. március 24. – Kustra Ferenc József– írtam: halmazrímes versben és senrjúban.

Ne kíméld tenmagad Uram, adj erőt!
Hadd vegyek teli tüdővel levegőt…

Szeretnék már jó mélyeket lélegezni!
De jó volna, egy jó életet élni…

Adj már erőt, hogy éljem az életem!
Mért haragszol, ellened nem vétettem…

Vecsés, 2002. június 20. – Kustra Ferenc József

A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.

Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.

Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.

Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.

Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.

Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.

Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.

Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.