Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Magányba zárt tangó kavarog a szélben,
Hosszú késes, haldokló világ!
Elfáradtan, összetörten
Kísért a múltam minden szenvedésen.

A szerelem párducnője
Rám néz, s vállamra hajtsa fejét.
Álmodozó indián lelkem zárt világán
Kergetnek vad kalandorok.

Sátán-lovamon vágtatok tovább,
Jönnek felém a rút, sötét idők.
Zenét hallok a végtelenben,
A messze távol mintha közeledne.

Folyik a bor,
Cigányok víg dala száll a tarnaparti sárkunyhók felől.
Szép leányok lejtik ott a táncot
Lelkemnek letűnt nemzedék délibábjain.

Félelmetes fekete felhők, nagy viharok jönnek!
Elnémul a hegedűn a húr.
Nagy dörejjel villámok cikáznak,
Kunyhóink felett kavarog a szél.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.