Idő 
Értékelés 
Értékelés Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.
Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.
Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.
Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.
De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.
Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:
Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.
Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.
Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.
Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.
De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.
Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:
Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Amikor gyűlölsz, és nem tudsz már szeretni,
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.
Vágytam reád. Valahol mindig
szívem legmélyebb rejtekén,
hozzád szállt minden sóhajtásom,
s mindig hittem, hogy van remény.
Hűvös éjjel a megvetett ágyban
tetőled vártam ölelést,
amely melegít, amikor fázom,
kárpótlásul a könnyekért.
Oly messze vagy. Nem értesz semmit!
Hangomat elfújja a szél,
nyögve száll fel e bűnös világban,
sikoltva, mint a téli szél.
Nem is tudom: miért is várok?
Hisz lelked oly hideg, mint a jég,
szívem melegét hiába adnám,
fagyos szíveddel lehűtenéd.
S mégis: magamban azt kívánom:
törjön meg végre benned a jég,
s fogadd el azt a melegséget,
mit még tenéked rendelt az ég.
szívem legmélyebb rejtekén,
hozzád szállt minden sóhajtásom,
s mindig hittem, hogy van remény.
Hűvös éjjel a megvetett ágyban
tetőled vártam ölelést,
amely melegít, amikor fázom,
kárpótlásul a könnyekért.
Oly messze vagy. Nem értesz semmit!
Hangomat elfújja a szél,
nyögve száll fel e bűnös világban,
sikoltva, mint a téli szél.
Nem is tudom: miért is várok?
Hisz lelked oly hideg, mint a jég,
szívem melegét hiába adnám,
fagyos szíveddel lehűtenéd.
S mégis: magamban azt kívánom:
törjön meg végre benned a jég,
s fogadd el azt a melegséget,
mit még tenéked rendelt az ég.
