Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.

Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.

Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más

mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.

Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.

Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.

S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.

Az ünnep csak addig ünnep,
ameddig itt vannak veled,
azok, kit szívednek mélyén
őrzöl és annyira szeretsz.

Olyankor lázasan készülsz
értük. S nem magadért teszed,
hiszen az ünnepek fénye
csak bennük világít neked.

Amikor magadnak készülsz,
nincs mért, és nincsen kinek.
Épp olyan nap, mint a többi,
s ugyanúgy nem leled helyed.

Minek a pompa? Hisz úgyis
most is csak magad leszel,
ugyan oly üres az este,
s épp olyan néma a csend.

Az ünnep csak akkor ünnep,
amikor itt vannak veled
azok, kit szívedben őrzöl,
s mindennél jobban szeretsz.

Ábrándok, melyek úgy
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.