Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.

Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.

Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.

Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?

Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.

Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.

Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.

Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!

Tombolj vihar! Söpörj el engem!
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.

S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.

Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.

Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.

Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.

Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.

Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.

Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.

Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.

Emlékszem, mosolygott Hildegárd.
Láttam, mosolya nem volt csalárd.
Örömmel beszéltünk,
Idő, elment nékünk.
Időnk tűnt gyorsan, mint egy gepárd.

Faggattam Kegyedet, egy folytán’,
Szívben melegség volt egy folytán’.
Mondtam én magamról,
Kegyed szólt magáról.
Időnk ment rohanvást, egy folytán’.

Emlékszem, mosolygott Hildegárd.
Szeme csillogott, nem volt csalárd.
Módfelett csak néztük
Egymást… érdemeltük.
Csak szerelem... nem volt csatabárd.

Azt nem tudod megtiltanod nekem, hogy álmodjak… és át sem írhatod.
Szívemben élsz továbbra, az álmomban vagy, bár lehet, te az egészen túlvagy.

Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus LIMERIK csokorban és leoninusban.

3 éve van háború a szomszédban. Katonák, havonta ezrével fogynak… Kárpátaljaiak is…

(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*

(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.

A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.

Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!

Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…

A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*

(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!

Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!

A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!

Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.

Mondja kérem, kedveském… Gréta,
Mikor lesz már tárgyalós napja!
Egymásról beszélnénk,
Másról is beszélnénk…
Mondja kérem, mért nem akarja?

Velem boldog lehetne Gréta!
Beszéljünk… nő idő távlata.
Vázolnám, amit kell,
Amit tudnia kell….
Kegyeddel, mi boldogok lennénk…

Rövid ám az élet, ó, Gréta!
Kössük össze, van bőven ’cérna’.
Szívemből boldoggá
Lenne, végleg-soká…
Ne kéresse már magát, Gréta!