Szívem?
Nem szívem.
Látok?
Nem látok.
Hallok?
Nem hallok?
De legalább sikítok?
Még csak nem is sikítok.
Élek?
Nem.
És nem azért, mert meghaltam,
Hanem mert meg se születtem.
Sohasem léteztem.

Semmiben kőfal,
Kőfalban ajtó,
Ajtóban zár.
És a kulcs?
Hol a kulcs?
Nincs, mert eltűnt, elveszett.
Először megrohadt, majd semmi lett.

Kit érdekel...

Küszöbön alak.
Rohadó húsdarab.
Állott bűz.
Dögszag.

Emlékszem, mikor először kopogtattam.
Boldog vagyok, azt gondoltam.
Kívül semmi, hát bemegyek.
Körülnézek.
Mindent szerzek.

Aztán könyörögtem és dörömböltem.
Engedjetek, had menjek!
Aztán sírtam és szenvedtem,
Aztán írtam és rettegtem.

Úgy rémlik, még reméltem.
Cél nélkül utamat kerestem.

Szerettem?
Nem szerettem.
Láttam?
Nem láttam.
Hallottam?
Nem hallottam.
Éltem?
Igen.

Igen éltem, és hazudtam,
És túl sokat sírtam.
Sajnáltam,
Magam.

Véresre vertem az ajtót.
Igen, az ajtót, ami nem volt.
De én!
Rugdaltam!
Lábam, kezem eltörtem,
És éreztem, hogy győztem.
Na akkor éltem.

Aztán szépen végignéztem,
Hogyan szűnt meg önnön fényem.
Vicces ügy volt, elmesélem;
Úgy kezdődött, hogy volt.
Aztán E123, E456, E9999,
Citromsav, Zsírsav,
Nátriumcitrát,
Riboflain-5-nátriumfoszfát.
Aztán már nem volt.

Elvesztem az éjszakában,
Itt az örökös sötétség.
Már nem pislákol a gyenge fény
Örökre kihunyt, eltűntél.
Átkozz el! Vess meg!
Gyűlölj nyugodtan.
Vadászni Rád, az igazi gyönyör
Megtalálni maga a pokol.

Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kértem az Istent boldogságért
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.

Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.

Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.


(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)

Nem fontos, hogy mit hozott múlt
Szabadságért hány magyar hullt!
Mit hoz közelgő jövendő
Csak az fontos, most döntendő.
Rabláncokat széttépve
Gyarló idegent kiűzve
Szent Magyarság győzelmére
Büszke turult küldve égre.
Kiáltjuk szép Kárpátokból
Elég volt az elnyomókból!
Vagy tán fogolyként rettegve
Kínzó bilincsekbe verve
Magyarok istenét kérve
Örök rabságra ítélve
Suttogjuk bús Kárpátokból
Hogy kérünk a szabadságból.
De mit hoz majdan jövendő?
Az rajtunk áll, most döntendő.