Hány ember él itt a földön ,
kinek sorsa keserű magány?
Hány ember van,kit régen kifosztottak,
s sűrű könnyeitől nem tud látni már?

Hány ember van,ki más pénzéből dőzsöl
büszkén,dölyfösen,mint egy kiskirály?
Szívtelen lelke még csak meg se rezzen,
azért kit kifosztott,s tönkretett talán?

Hány ember van ki szótlanul tűri?
Miért nem fogtok végre össze már?
Miért akartok más helyett bűnhődni?
Vegyétek vissza mi nektek kijár!

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Hullámzó tengeren ringatózom,
szféráknak zenéje körülölel,
égbe vágyó lelkem átkarolom,
boldogság szigete visszaölel.

Magasan repülök, égig érek,
csillagok fényeit simogatom,
peregnek előttem álomképek,
boldogság színvarázsát láthatom.

Lelkem szabad, fenséges az égbolt,
Szeretet festi meg a színeit,
sötétség rémisztőn már nem sikolt,
Fény ijeszti surranó lépteit.

Vakító Fény szívemet perzseli,
lángját többé semmi sem olthatja,
varázs ez, lelkem már nem terheli
ködös, vijjogó rémképek múltja.

Szoríts magadhoz,s ne engedj el,
ne hagyd hogy mélybe rántsanak,
szoríts magadhoz oly erősen,
hogy érezzem minden lángodat.

Szoríts magadhoz,ne tépjen el
tőled semmilyen szélvihar,
szoríts magadhoz oly erősen,
hogy letéphesd minden láncomat.

Szoríts magadhoz,s ölelj némán,
míg gúzsba köt a gondolat,
hogy ne tudjak többé emlékezni
arra, mi mögöttem marad.

Ne hagyj itt egyedül kérlek
!Ölelj át,vigyázz reám!
Ne hagyd hogy egyedül maradjak,
borongós,hűvös éjszakán.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom,reszketek!
Ölelj magadhoz lágyan,
melegítsd fel a testemet!

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom,megfagyok!
Nem melegít fel semmi,
borongós,hűvös alkonyon.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled félek elveszek.
Ne szólj,csak ölelj át némán,
s testeddel védd a testemet.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Hisz nekem te vagy mindenem!
Miattad lágyak az esték,
nélküled szorongva ébredek.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nekem csak te vagy mindenem!
Ha elmész nem marad semmim!
Nekem már te vagy a végzetem!