Ugyan azt csinálom magammal,
Nappal és éjjel is, szerelmem, csak szenvedek,
Mert ezek a fájó emlékek kínoznak, és nem is hagynak engem aludni!

Próbálom mással eltölteni ezt a kis időt,
Próbálok változni, mert te nekem megnyíltál,
Kinyitottad kék szemedet és beléd estem,
De abba a pillanatba már le is hunytad lelkednek tükrét.

Ezekben a napokba és sötét estékként
Ugyan az az ember voltam, mint régen rég!
Mindent megadnék egy rohadt percért!
Mert hiányzik a szerelmed és annak szemei.

Egyedül alszom, egyedül kellek fel már megint...
Piás szaggal a padlóra esve keresem a megváltó füvet,
Mellyel betéphetek, de nincs is mivel!
Mert még kell a józan eszem, még?

De kellenek azok a piszkos poharak is, amibe borok végtelene volt!
Mintha már ez is számítana, bárcsak a szívem dobogna!
A csodás szemeidért és a hatalmas szívedért.
Zuhanok megint, hova?, talán a mély ivászatba!

Azt hittem hogy ha verseket írok rólad,
Azzal elmúlik minden gondolat, de csak erősebb lettél!
Adjak fel egy olyan csatát, melyet már rég
Megnyertél és csak kínzol vele?!

Mit ér már ez, a piámon és verseimen kívül?
Nincs semmim, csak gondolatok rólad!
Rohadt szerelem, beléd estem, beléd zuhantam!

Kell egy válasz, kell egy szó, egy kis cselekedet,
Adjam fel rövid kis életemet?! miért is? még a világnak kellek!
De neked már nem, ezért tudok csak bánatosan inni,
És a szerelmünkről meg örökké tudnék írni.

Mire jó a magány, ha fáj és üres
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!

Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.

Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!

Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.

Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.

Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.

Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.

Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.

A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.

Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.

Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.

A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!

Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...

Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.

Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája

Kincseim

Ködfátyol takar ma mindent,
napfényt, kék eget, derűt
Halk, suttogó felhők közelednek
Hoznak ezernyi csillagot.
Majd megkeresem azt az egyet,
a csendesen elvegyülőt.
Majd kérdezem ezerszer ismét,
mint megfáradt utazót.
Hozzak-e harangvirágot?
A hegyek magasából.
Keressek tán egy nyájat
a bércek oltalmából?
Kincseim nem osztogatnám
Csak kincsekért cserébe
Napfényt, derűt, mosolygást
Kívánok helyébe!
2020.02.10.

Mint szárnyaszegett madár suhanunk át az életen
A mindennapok gondját halmozva,
Elfelejtjük mi is az igazi értelem,
Mely a boldogságunkat okozza.

Áttekintünk társainkon, kiket az élet földbe tiport
Nem törődve velük,
Elhaladunk egymás mellett anélkül,
Hogy egy szót is váltanánk velük.

Álljunk hát meg egy percre és tekintsünk magunkba
Elgondolkodva az életen,
Hová is tűntek az apró csodák,
Melyek a gyerekkorunkba léteztek?

Mind, mint a hamu szállt tova
Az évek során,
Életünk igazi értelmét vesztettük el
A felnőtté válásunk után.

Próbáljunk hát úgy élni, hogy majd sok év múlva
Ha majd eszünkbe jut a múlt,
Ne bánkódjunk majd azon,
Ami rég a feledésbe múlt!