Cél nélkül vándorlónak talán békésen nyájas az arca,
De, ha ránézel orcájára, gonosz vigyor ülhet rajta.
Éjszaka a párnámon, éber lelkem oly’ bús, bánatos,
Mindenek cikáznak az agyamba… bolond gondolatos.

Jaj, de nem érzi az eszem, hogy fekete a kedvem
Várom, hogy majd kitisztul gondolatim. Ezt, remélem.
Szerte szétszórt életem, talán így lehetne nyugodt.
Ne járjak úgy, mint ki százért nyúl, de egyet sem fogott.

Nyári nap már nem képes, tavaszi magasságán ragyogni,
Nekem is, csak míg élek van időm dolgaim elvégezni.

Hisszük vagy sem, haláli téboly az életünk,
Rossz döntéssel, koppanva földet is érhetünk.
Döcög, avagy vadul-örülten hajt veled a szekér,
Előbb-utóbb élted, halálos sóhajjal földet ér!

Vecsés, 2014. április 4. - Kustra Ferenc József

Rian fejemben a fagyott sejttömeg.
A puszta szeretetből katasztrófa
Épül, véres agyam vár parancsszóra.
Analízál majd kételyt szór a löveg.

Eddig jó lélek hordozója voltam,
Mégis elönt a tengernyi aljasság.
Pillanat tört e reám, mint balgaság
Vagy a pillanatba magam tapostam?

Mérhetetlen gonosz, igazán emberi.
Mindig is ott volt a mezsgye, amin túl
Mindent mi vagyok a vágy felülmúl.
Zsigeri célomnak nem tiszták eszközei.

Kegyetlenül hasogatja lelkem a leány.
Igaz jót kerestem, szépet találtam.
Főbűnök táncolnak, én is beszálltam,
Egyik hívja másikat, nem nehéz talány.

Mivé lettem én? Bölcs vadállattá.
Mi voltam? Ember ki nem válhatott naggyá.

Szenvedéllyel nézlek,
Jegyed van a szívembe,
De más vonalakon bliccelsz.
Azokon biztos sok a megálló.

Hagyom az agyalást,
Büszke vagyok magamra.
Józan vagyok, de semmi érv.
Várom a nyáltengert.

Bugyog a vér ajkaidban,
Mindenféle vérsejttel tele.
Szerencsés egy banda.
Kérlek, ne használd.

Szívemet hányom eléd.
Nincs nálam, külső zsebben se.
Talán Otthon hagytam, de
Elmúltam már tizennyolc.

Én vagyok az... Itten, én!
De lennék én fenomén?
Ez bizony, nem csak az én vágyam,
Sok ember lenne benne társam…

Ezt a sors, persze keveseknek adja meg,
A többség, marad maga szintjén, a tömeg...
Tömegnek lenni, vajh jó-e?
Ha nincs más, ezt kell élnie…

A lelkem alsó polcain, csak a várakozás honol,
Mi lesz holnap, holnap után, a jövőben… úgy marcangol.
Bármi lehetnék, és az lenne nekem az új élet,
Ha minden marad... a hétköznap úgyis folyó élet.

Vecsés, 2014. február 19. – Kustra Ferenc József

Ennyi kell, kizárólag. Egy kávé ami forró.
Kilábalok az álomból s lefőzöm amint
Eszembe jut a tegnap, a sok üres korsó.
Izmok rándulnak, mosolygok. Kávé kell,
Meg bele tej. Magyar termék, az az olcsó.

Zimánkós az idő, vagy a véralkoholszint
Csappant meg, köntösöm felhúzom.
A cukor, tejpor meg nutella rámtekint,
Mindenből teszek, egyik se kell bele,
mellé kellene Ő, aki rám se legyint.

Asztal végében ülhetnél, vagy rajta
a terítőn, az ínyenc eledelek között.
Mesélhetnél vagy fakadhatnál dalra
Is rögtön, arról amit álmodtál, ami kell.
Csak szúró szemeid vesd erre az arcra.

Több kell, mint kávé. Jobb kell mint köntös.
Kívül-belül melegíts, érzékszerveim kösd
Le kérlek testeddel, érzem milyen bűvös.
Most nézem, a kávéspoharam még tele,
Kortyolom, most ez kell, ez a közömbös.