Hétköznapi pszichológia…

A legjobb szív is
Ha bántják, megszakadhat
És követi bú.
*

Lélek nyugalma
Maga a föloldozás;
A hit, semmi más.
*

Becsüld életed,
Tiszteld nagyon önmagad.
Üdvözülést nyersz.
*

Legyél folyvást jobb,
Léted értelmet nyerhet.
Add meg magadnak.
*

Lelj nyugalomra,
Meg lesz a harmóniád,
Megleled helyed.
*

Hallgass szívedre,
De vésd jól az eszedbe:
Gondolkodni kell!
*

Ha bánatos vagy
Így várod a holnapot!
Lépd át önmagad.
*

Cselekedeted
Meghatározza, ki vagy!
Így ítélnek meg…
*

Hallgass a múltra,
Lépésedhez például!
Így előbbre jutsz…
*

Igaz bölcsesség,
Belül, mint forrás fakad.
Rossz, ha elapad.
*

Öregszel? Én is.
Nem tetszik? Bizony mégis…
Fogadd el magad!

Vecsés, 2012. október 02. –Kustra Ferenc József- írtam: Szentes Zsófia: „Csak elmondom” c. versének a senrjú átirataként, a szerző engedélyével.

Már én is igen unom, hogy a számon.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.

Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?

Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.

A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.

Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.

Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.

Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.

Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.

Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?

Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.

Lámpás fénye sejtelmesen pislog,
könnyed valcert jár a hóesésben,
ahogy a lánykák ruháján csillog
udvari bálon a szép mesékben.

Dombok alatt szunnyadó parasztház
tört ablaka sárga fénnyel táncol,
fenyvesek ölében egymagában áll,
s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!

(anaforás)
Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Haza sorsa Önök kezében van!
Kérem, tegyenek... itt mig élet van.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Szeressék feltétel nélkül hazát,
Piacon vegyék makói hagymát...

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Oly szép dolog a nemzetköziség...
De még él a haza, nem tűnt el még.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Gondozzátok magyarságot, hazát,
Ne veszítse ezeréves múltját!

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
„Dolgozzatok” már a saját „hazán”,
Őrködjetek már... a saját vártán!

Vecsés, 2014. április 13. – Kustra Ferenc József

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.