Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,
hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.
Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,
mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.

Az okos vakond tette jól, hogy elásta magát.
Nem látja, hogy kifordult magából ez a világ.
Sassal a hátán felismered a repülő nyulat.
Elzüllött világunkban, csak a dögevő mulat.

Tróntermében ült a király,
márványpalotája mélyén.
Óriási csodás hodály,
övé lett öröksége révén.

Büszke gőggel oda jutott,
hogy már elhagyta a népe.
Tőle mindenki elfutott,
ezért savanyú a képe.

Szegényebb lett koldusnál is,
hát ez rettenetes csúfság.
Egy nagy gazdag, boldog ország,
így lett magányos királyság.

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Lakából kitette szárnyát,
el is foglalták a házát.
Kakukk koma volt a bűnös,
ez a madár nagyon trükkös.

Nem épít magának házat,
nincs benne semmi alázat.
Ismeri őt az egész erdő,
házán sosem lógott csengő.

Mikor galamb ezt megtudta,
rákiáltott a kakukkra.
Kérem szépen nem szép dolog!
Örömömben nem táncolok.

Na menjen innen szaporán,
barátokat is hoztam ám.
Velem van az egész erdő,
újra lesz a házon csengő.

Megszeppent a csalfa kakukk,
el is menekült madarunk.
Ha nincsen neked már semmid,
jó ha vannak barátaid.

Képeslapokon nézve az őszi táj
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.

Elvesztettem a pillanat varázsát,
hiába nézek körül nem találom.
Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,
akkor is felkutatom, nem hibázom.