Már hevernek lent a parton
boldogságunk csontvázai,
egyre beljebb a mederbe
mossák víz hullámai.

Feledhetjük mindörökre
eltemeti az iszap,
ott, a sötét mélységekben
az idő beleharap.

Gondolatot kuszáló szél
üdvözöl a folyó felől,
csak simogat és nem ítél
hangokat csiszolva csendből.

Szóra bírja a habokat
igaz, nem nekem dalolnak,
de hív, magához csalogat
apró hullámok csacsognak.

Szólni nem tudok hozzájuk,
csak integetek én nekik,
ha hallgatunk rá megbánjuk,
bár ők csak dolgukat teszik.

A múlt szépsége elveszett
másképp néz ki a világ,
minden annyira elcseszett
az idő mindent megrág.

Retusált kép a hölgyeken,
újra mázolt festmények.
Összetört kockaköveken
pattannak az emlékek.

Lobognak a tüzek odaát,
vajon mit jelentenek?
Barát emeli rám poharát,
vagy tán veszekszenek?

Olyan távol van tőlem e fény
nem látom az árnyakat,
sötétségben nem látszik ösvény
a kétség rám szakad.

Féljek hát a távoli tűztől,
vagy jó barátom talán?
Nem tudok olvasni a füstből,
lehet, hogy jobb is talán.

Drága Asszonyom, Antónia!
Régóta tudom: özvegy-árva…
Mélázgatok magán,
Csúszok a vágy-talpfán.
Meg kén’ szereznem Antónia.

Kérek egy randevút Asszonyság!
Ott ébredhetne, kis csókosság.
Koccintnánk’ kávéval,
Frisses lélekhúrral…
Egyeztetnénk, hogy mi valóság...

Drágám! Vágyottam! Antónia!
Legyen az oldalbordám még ma!
Ó, ha együtt élnénk,
Egymást éltethetnénk…
Szívboldogságom, Antónia!

Vecsés, 2021. március 4. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.