Idő 
Értékelés 
Értékelés Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
A poéta tenta nélkül…
(3 soros-zárttükrös csokor)
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat,
Madárcsicsergést, békességet és boldog mákat…
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat.
Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem,
Lehet, hogy mi a fejemben mozog leírom… nekem…
Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem.
Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek,
Hátha fönt is lennének új gondolatim és nem nehézkesek…
Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek.
Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma,
De a reggel majd mondja, megérkezett a ma…
Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma.
(Bokorrímes duó)
Írnék én legott verset, mert poéta vagyok, vagy mi a szösz,
De a tentám kifogyta magát, ez jelzem is a sorsnak: kösz.
Uram, most adj erőt, mert el kell mennem egy üveggel venni,
De tentára nincsen pénzem, így bizony, nem is kell megvenni.
Az én küldetésem, hogy írjak, mert a népek tőlem ezt bizony várják,
Sokan szeretik, amit írok és ha olvasnak, ez nekik boldogság.
Nem fussa egy üveg tentára, mert már nyugdíjas vagyok,
Én igyekszem és hátha megoldás, hogy alkalmazkodok…
Későig elmélkedek és belealszok… reggel meg nagyon megdöbbenek,
Hogy új napra ébredtem, vissza is emlékszek tentára, de nincs... kesergek.
Erőm nincsen, hogy felugorjak, igy csak a sorsomon hosszan elmerengek.
(Senrjon trió)
Tenta nélkül mivé lesz
A nem létező életterem?
Tenta hiány van!
Fogom tollam, megnézem,
Tenta nélkül nő kicsiségem?
Tenta hiány van!
Az élet nem szerethet,
Mert akkor igy nem bánna velem!
Tenta hiány van!
(leoninus duó)
A mai nap se különb, mint a már elmúlt sok többi, képzelem, milyen lesz a hétvégi…
Jobb híján és bölcsen megvárom nyugdíjat, abból valahogy kitépem a tenta árat…
Csak Neked írom meg, hogy a tenta hiánya, újításra sarkall e hét pár napjára…
Grafit cerka az van nekem több is, kihegyezem és igy meglesz a szükségmegoldás is!
Jól kitaláltam, de estefelé oly' hűvös az este, hideg fénnyel mennek ’levesbe’…
Ablakomon még tülekedné befelé a hűs a fénnyel, redőnyt leengedem, kéjjel…
Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrös csokor)
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat,
Madárcsicsergést, békességet és boldog mákat…
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat.
Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem,
Lehet, hogy mi a fejemben mozog leírom… nekem…
Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem.
Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek,
Hátha fönt is lennének új gondolatim és nem nehézkesek…
Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek.
Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma,
De a reggel majd mondja, megérkezett a ma…
Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma.
(Bokorrímes duó)
Írnék én legott verset, mert poéta vagyok, vagy mi a szösz,
De a tentám kifogyta magát, ez jelzem is a sorsnak: kösz.
Uram, most adj erőt, mert el kell mennem egy üveggel venni,
De tentára nincsen pénzem, így bizony, nem is kell megvenni.
Az én küldetésem, hogy írjak, mert a népek tőlem ezt bizony várják,
Sokan szeretik, amit írok és ha olvasnak, ez nekik boldogság.
Nem fussa egy üveg tentára, mert már nyugdíjas vagyok,
Én igyekszem és hátha megoldás, hogy alkalmazkodok…
Későig elmélkedek és belealszok… reggel meg nagyon megdöbbenek,
Hogy új napra ébredtem, vissza is emlékszek tentára, de nincs... kesergek.
Erőm nincsen, hogy felugorjak, igy csak a sorsomon hosszan elmerengek.
(Senrjon trió)
Tenta nélkül mivé lesz
A nem létező életterem?
Tenta hiány van!
Fogom tollam, megnézem,
Tenta nélkül nő kicsiségem?
Tenta hiány van!
Az élet nem szerethet,
Mert akkor igy nem bánna velem!
Tenta hiány van!
(leoninus duó)
A mai nap se különb, mint a már elmúlt sok többi, képzelem, milyen lesz a hétvégi…
Jobb híján és bölcsen megvárom nyugdíjat, abból valahogy kitépem a tenta árat…
Csak Neked írom meg, hogy a tenta hiánya, újításra sarkall e hét pár napjára…
Grafit cerka az van nekem több is, kihegyezem és igy meglesz a szükségmegoldás is!
Jól kitaláltam, de estefelé oly' hűvös az este, hideg fénnyel mennek ’levesbe’…
Ablakomon még tülekedné befelé a hűs a fénnyel, redőnyt leengedem, kéjjel…
Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában.
Enyém lehetne, minden, ami szép kerek e világon,
Papírra írva, hosszan sütkérezne a boldogságom.
Lelkemből már kiszakad az oly' szépen összecsengő rím,
Lúdtollam csak írja-írja, de van mikor neki is kín.
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények,
Nálam a valóság, a könyv lapjain lehet, hogy jól rejtett tények…
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények.
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet,
Van sugárzása, de ide a szerencse nem csenget…
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet.
Van sugárzása, szegénység izgalomba nem pörget.
Én a lúdtollamat bizony szamuráj kardként forgatom,
Így aztán le tudom írni az elfajzott akaratom…
Betakarom diadalom,
Átharapom, elhadarom,
Elzavarom feladatom…
A disznó lúdtollam éles kardként forgatom,
Ledobott egy pacát, ezt persze nem akarom…
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak,
Én meg az ablaknál állva hosszasan nézem, de nem tudom… várjak?
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak.
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom,
Üzent is már életem, sorstalan a sorsom…
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom.
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása,
Életemben az olvasóim szórakoztatása, ha nincs mása…
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása.
Tanító lennék? Én írom lelkem gondolatát,
Tanító lennék? Én megírom a haza szavát.
Tanító lennék? Hosszan nézek egy szép banyát.
Tanító lennék? Nagyon tisztelem az atyát…
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni,
Igyekvőn írok, hogy nagy kérdésekre jókat tudjak felelni,
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni.
Vecsés, 2015. december 29. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Papírra írva, hosszan sütkérezne a boldogságom.
Lelkemből már kiszakad az oly' szépen összecsengő rím,
Lúdtollam csak írja-írja, de van mikor neki is kín.
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények,
Nálam a valóság, a könyv lapjain lehet, hogy jól rejtett tények…
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények.
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet,
Van sugárzása, de ide a szerencse nem csenget…
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet.
Van sugárzása, szegénység izgalomba nem pörget.
Én a lúdtollamat bizony szamuráj kardként forgatom,
Így aztán le tudom írni az elfajzott akaratom…
Betakarom diadalom,
Átharapom, elhadarom,
Elzavarom feladatom…
A disznó lúdtollam éles kardként forgatom,
Ledobott egy pacát, ezt persze nem akarom…
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak,
Én meg az ablaknál állva hosszasan nézem, de nem tudom… várjak?
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak.
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom,
Üzent is már életem, sorstalan a sorsom…
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom.
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása,
Életemben az olvasóim szórakoztatása, ha nincs mása…
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása.
Tanító lennék? Én írom lelkem gondolatát,
Tanító lennék? Én megírom a haza szavát.
Tanító lennék? Hosszan nézek egy szép banyát.
Tanító lennék? Nagyon tisztelem az atyát…
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni,
Igyekvőn írok, hogy nagy kérdésekre jókat tudjak felelni,
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni.
Vecsés, 2015. december 29. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
A száj, ami egybeforrasztja a lelket… hozzá vágyat forrasztani.
A száj, ami édesebb a régebbi óbornál… jobb is fogyasztani.
A száj, mint balzsam, jól meg is erősíthet… de, nagyot árthat is.
A száj, a rúzstól szép pirosan virágzik… szebb a rózsánál is.
A száj, a szépség forrásvízébe márthat… lelkedből lakomázhat.
A száj, ami tőlem egy bíboros csókot igény szerint elvárhat…
Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott anaforásban; Hoffmann von Hoffmannswaldau, Christian (1616 – 1679) „A szájra” - c. verse átirataként. (Fordította: Mucsi Antal-Tóni)
A száj, ami édesebb a régebbi óbornál… jobb is fogyasztani.
A száj, mint balzsam, jól meg is erősíthet… de, nagyot árthat is.
A száj, a rúzstól szép pirosan virágzik… szebb a rózsánál is.
A száj, a szépség forrásvízébe márthat… lelkedből lakomázhat.
A száj, ami tőlem egy bíboros csókot igény szerint elvárhat…
Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott anaforásban; Hoffmann von Hoffmannswaldau, Christian (1616 – 1679) „A szájra” - c. verse átirataként. (Fordította: Mucsi Antal-Tóni)
