Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .
Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .
Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.
Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .
Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .
Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.
Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .
Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.
Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.
Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .
Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .
Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .
Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .
Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.
Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.
Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .
Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .
Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .
Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .
Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .
Egy hattyú szállt a tó fölött -
Nyakán hold fénye rezgett,
Két szárnya habtól gyöngyözött,
S halkan dalolni kezdett.
Alatta megzajdúlt a tó -
A csillogó habokban
Arcod fehéren, mint a hó,
Merült fel szép halottam.
Fénykör támadt a zöld habon
Hol, édes, felmerültél,
Szárnyak lebegtek válladon,
Kitártad - felrepültél.
Mögöttem felzúgott a kert -
A tó halkan morajlott -
A hattyú búsan énekelt,
Fejed fejére hajlott.
Felém tártad ki két karod,
Kezdett peregni könnyed -
Aztán - a vízbe hulltatok,
S körűl nagy, néma csönd lett . . .
Nyakán hold fénye rezgett,
Két szárnya habtól gyöngyözött,
S halkan dalolni kezdett.
Alatta megzajdúlt a tó -
A csillogó habokban
Arcod fehéren, mint a hó,
Merült fel szép halottam.
Fénykör támadt a zöld habon
Hol, édes, felmerültél,
Szárnyak lebegtek válladon,
Kitártad - felrepültél.
Mögöttem felzúgott a kert -
A tó halkan morajlott -
A hattyú búsan énekelt,
Fejed fejére hajlott.
Felém tártad ki két karod,
Kezdett peregni könnyed -
Aztán - a vízbe hulltatok,
S körűl nagy, néma csönd lett . . .
Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.
Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.
Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.
Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.
Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.
Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.
Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.
De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.
Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.
El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.
Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.
Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.
Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.
Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.
Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.
Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:
Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:
Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.
[1797-1799 között]
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.
Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.
Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.
Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.
Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.
Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.
Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.
De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.
Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.
El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.
Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.
Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.
Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.
Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.
Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.
Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:
Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:
Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.
[1797-1799 között]
1
"A kárhozat örök tüzére!
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.
Inkább hivém, hogy ... eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kígyófulánkkal mérgezed!
Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.
Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.
Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."
S mit a kétség setét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.
Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.
Az éjtakarta bűntanyának
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.
"Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.
Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!
S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.
Ne add nekem hűséged eskét,
Nem kell az eskü énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.
Kincsért szerelmet, s így egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"
2
Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.
Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:
"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.
Én és szeretni - balga gondolat!
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'
"Az ördögökbe - el tehát veled!"
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.
És újra nyájas és újra veszteget,
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!
Szegény fiú! eljártak az idők,
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.
3
"Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.
Gyúlaszd még egyszer e szűt
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.
Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,
Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.
Hosszú lesz bujdosásom,
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."
És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.
'Nem ifju, menni nem fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én megyek el.
És most a búcsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:
Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.
Tudom, szived lángola,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?
Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.
Im, kincsed, gazdagságod,
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.
S vedd még ez egypár könnyet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'
S tovább nem szólhat Ida -
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.
4
És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.
S tán mondanom nem is kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.
S az esküt nem zavarja
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.
"A kárhozat örök tüzére!
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.
Inkább hivém, hogy ... eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kígyófulánkkal mérgezed!
Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.
Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.
Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."
S mit a kétség setét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.
Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.
Az éjtakarta bűntanyának
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.
"Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.
Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!
S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.
Ne add nekem hűséged eskét,
Nem kell az eskü énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.
Kincsért szerelmet, s így egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"
2
Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.
Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:
"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.
Én és szeretni - balga gondolat!
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'
"Az ördögökbe - el tehát veled!"
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.
És újra nyájas és újra veszteget,
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!
Szegény fiú! eljártak az idők,
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.
3
"Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.
Gyúlaszd még egyszer e szűt
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.
Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,
Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.
Hosszú lesz bujdosásom,
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."
És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.
'Nem ifju, menni nem fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én megyek el.
És most a búcsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:
Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.
Tudom, szived lángola,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?
Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.
Im, kincsed, gazdagságod,
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.
S vedd még ez egypár könnyet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'
S tovább nem szólhat Ida -
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.
4
És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.
S tán mondanom nem is kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.
S az esküt nem zavarja
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.