Idő 
Értékelés 
Értékelés A Nagy Háborúban
Két napig erősen szeles, viharos volt az idő,
És a felhőalap alacsony, nem elkerülhető.
Addig barakkban kártyáztak, az időt eltöltendő.
Közben meg már i is volt függesztve a parancs: ?Ahogy kitisztul,
Öt repülőből álló, harci patrouille megalakul!?
Fel kell venni velük a harcot,
Irtani kell a martalócot.
Elsőnek megint kapitány gépe szállt fel,
Mögötte Jean zászlós, megfigyelővel.
A raj háromszögbe formálódott,
Elment harctérre, venni revánsot.
A zászlós, mint 'újonc' még nem ismerte a repülés részegségét,
A vad szél elkábította, élvezte motor, zúgó lélegzetét.
Az ég magányában repülve, büszkeség csak feszítette mellét.
Reménykedve, mohon itta be tekintetével az egész űrt,
Bízva abban, hogy meglátja ellenséget, aki arra repült.
Boldog várakozás tudata áthatotta és peckesen ült.
Várta a pillanatot, hogy végre meglássa a fekete-keresztes szárnyakat,
De a drágakő tisztaságú, szikrázóan kék ég továbbra is üres maradt.
A táj szemléletébe merült a lövészárkok hálózatával,
Mit a felkelő nap, lassanként megtöltött sárgás hullámaival.
Keresésben elmerült, míg nem szembesült a gép hullámzásával.
A gép hirtelen lefelé ereszkedett,
Előtte, egy vörös füstfelhő leledzett.
Utána függőlegesen fogva ment a föld felé,
Majd, gyorsan és hirtelen lendülettel tört ég felé...
Mikor a gép egyenesbe került, a kapitány, mosolygós arccal,
Hátramutatott egy repülőre, vele birkózott, de nem harccal.
Thélis hirtelen oldalvást fektette a gépet,
Jean meglátta, mélyen lent, a repülőgépet?
Nyomjelzőkből látta, hogy jól eltalálta léget?
Pilóta és gép ismét egy gyors fordulót csinált,
És a zászlós csak egy újabb ellenséget kívánt.
Mikor leszálltak úgy tűnt a többi gép már ott várta őket.
Jean meg egy ?semmi nem volt?- al leszerelte kérdezőket.
Közben még egy repülőgép csak előkerült,
Pilótája kiugrott, és mint egy megkergült,
Ordított, hogy ki volt az, az ökör, aki majdnem lelőtt engem?
Jean csendben-ijedt volt? 'jaj, majdnem társat lőtt le a fegyverem'?
Vecsés, 2015. augusztus 13. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Két napig erősen szeles, viharos volt az idő,
És a felhőalap alacsony, nem elkerülhető.
Addig barakkban kártyáztak, az időt eltöltendő.
Közben meg már i is volt függesztve a parancs: ?Ahogy kitisztul,
Öt repülőből álló, harci patrouille megalakul!?
Fel kell venni velük a harcot,
Irtani kell a martalócot.
Elsőnek megint kapitány gépe szállt fel,
Mögötte Jean zászlós, megfigyelővel.
A raj háromszögbe formálódott,
Elment harctérre, venni revánsot.
A zászlós, mint 'újonc' még nem ismerte a repülés részegségét,
A vad szél elkábította, élvezte motor, zúgó lélegzetét.
Az ég magányában repülve, büszkeség csak feszítette mellét.
Reménykedve, mohon itta be tekintetével az egész űrt,
Bízva abban, hogy meglátja ellenséget, aki arra repült.
Boldog várakozás tudata áthatotta és peckesen ült.
Várta a pillanatot, hogy végre meglássa a fekete-keresztes szárnyakat,
De a drágakő tisztaságú, szikrázóan kék ég továbbra is üres maradt.
A táj szemléletébe merült a lövészárkok hálózatával,
Mit a felkelő nap, lassanként megtöltött sárgás hullámaival.
Keresésben elmerült, míg nem szembesült a gép hullámzásával.
A gép hirtelen lefelé ereszkedett,
Előtte, egy vörös füstfelhő leledzett.
Utána függőlegesen fogva ment a föld felé,
Majd, gyorsan és hirtelen lendülettel tört ég felé...
Mikor a gép egyenesbe került, a kapitány, mosolygós arccal,
Hátramutatott egy repülőre, vele birkózott, de nem harccal.
Thélis hirtelen oldalvást fektette a gépet,
Jean meglátta, mélyen lent, a repülőgépet?
Nyomjelzőkből látta, hogy jól eltalálta léget?
Pilóta és gép ismét egy gyors fordulót csinált,
És a zászlós csak egy újabb ellenséget kívánt.
Mikor leszálltak úgy tűnt a többi gép már ott várta őket.
Jean meg egy ?semmi nem volt?- al leszerelte kérdezőket.
Közben még egy repülőgép csak előkerült,
Pilótája kiugrott, és mint egy megkergült,
Ordított, hogy ki volt az, az ökör, aki majdnem lelőtt engem?
Jean csendben-ijedt volt? 'jaj, majdnem társat lőtt le a fegyverem'?
Vecsés, 2015. augusztus 13. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A Nagy Háborúban
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A döntés rólunk, nem a földön született,
Mireánk az angyalok vigyáznak fent!
Felette áll minden földi akaratnak,
A tiszta szívűek egymásra találtatnak.
S ha, majd a láthatatlan Rend szólít minket,
Hangjukat hallván lelkünkben,
Egyesülnünk kell erőinkben!
Arany palást véd meg minket,
S jelzi a világnak, esküvésünket!
Kötelékre, mely közöttünk van,
Örökéletre szóló áldást bocsájtottak.
Mireánk az angyalok vigyáznak fent!
Felette áll minden földi akaratnak,
A tiszta szívűek egymásra találtatnak.
S ha, majd a láthatatlan Rend szólít minket,
Hangjukat hallván lelkünkben,
Egyesülnünk kell erőinkben!
Arany palást véd meg minket,
S jelzi a világnak, esküvésünket!
Kötelékre, mely közöttünk van,
Örökéletre szóló áldást bocsájtottak.
Tudod, bár nem mondta senki,
van, hogy nem sikerül semmi.
Így is úgy is rossz a napod,
elhagyott az őrangyalod.
Ez már velem is megesett.
A sors engem veregetett.
Az a napom borzalom volt,
hírnevemen is eset folt.
Kezdem azzal, akkor reggel,
nem ébresztett fel a vekker.
felriadtam én álmomból,
ne késsek az iskolából.
Fürdőszobába futottam,
de én ajtót nem nyitottam.
Puffantam a kemény deszkán,
betadine így került rám.
És hogy ezt tovább fokozzam,
fogmosásba bele fogtam
máig sem értem, hogy tehettem,
folyékony szappannal öblögettem.
Reggelit már nem is kértem,
habzott a szám így is éppen.
Iskolába elindultam.
Történtektől felindultan.
Mivel anya is kapkodott,
nem figyelte mit alkotok.
Az autóba bepattantunk,
táskámért, visszatolattunk.
Nem elég a balszerencse,
egész úton ecsetelte,
?ha a holmid nem figyeled,
egyszer elhagyod a fejed?.
Igaza volt hát hallgattam.
Fejem búsan lehajtottam.
Szemem, kikerekedett,
papucsom volt cipő helyett.
Anya már nem sietettet,
nyugtatott és búcsút intett.
Papucsomat szépen kérte,
Tornacipőt adott érte.
Mikor az iskolába értem,
jelző csengő hangzott éppen.
Lépéseim szaporáztam,
mi tagadás be páráztam.
Ekkor történt még galiba,
tízóraim a kocsiba.
Anya meg már hét határon,
kereke nyomát se látom.
Miután ezt konstatáltam,
helyemre én elsétáltam.
Illetve sétálni akartam,
de egy táskába elhasaltam.
Kacagnak a gyerekek.
Nyöszörögve felkelek.
Ezt az esést térdem bánta.
Így lettem én aznap sánta.
A várva várt ebédszünet,
lassan-lassan elérkezett.
Tálcára én vígan teszem,
spagettim és húslevesem.
Sétálok is asztalomhoz
gyomrom korog alkalomhoz.
Pisti ép ott futkározott,
a tálcámnak neki ugrott.
Repült is a leves rögtön
lé arcomon, tányér földön.
Spagettim is szállni vágyott
Kata haján lát világot.
Vége lett a szünetemnek
lőttek az ebédemnek.
Napközi a mentsváram,
uzsonnára úgy vágytam.
Friss kifliből kettőt vettem.
Éppen mikor bele ettem,
darazsat ellegyintettem,
mindkét kiflit elejtettem.
Iskolának vége lett.
Gyomrom üres, émelyeg.
Hazafele így sétáltam,
tornacipőbe volt lábam.
Kikötődött cipőfűzőm,
bekötni már nem volt időm.
Mikor házunk elé értem,
egy tócsába bele léptem.
?A csudába? kiáltottam.
Vizes lábbal nagyot rúgtam.
A lendület akkora volt,
cipőm a szomszédba landolt.
Szappan szagú leheletem
Fejemen betadine, és levesem.
Az eséstől térdem sajog.
nagyon- nagyon éhes vagyok.
Cipőmet is elvesztettem,
haza aznap így érkeztem.
Erre mondják az emberek,
balszerencsés ez a gyerek.
van, hogy nem sikerül semmi.
Így is úgy is rossz a napod,
elhagyott az őrangyalod.
Ez már velem is megesett.
A sors engem veregetett.
Az a napom borzalom volt,
hírnevemen is eset folt.
Kezdem azzal, akkor reggel,
nem ébresztett fel a vekker.
felriadtam én álmomból,
ne késsek az iskolából.
Fürdőszobába futottam,
de én ajtót nem nyitottam.
Puffantam a kemény deszkán,
betadine így került rám.
És hogy ezt tovább fokozzam,
fogmosásba bele fogtam
máig sem értem, hogy tehettem,
folyékony szappannal öblögettem.
Reggelit már nem is kértem,
habzott a szám így is éppen.
Iskolába elindultam.
Történtektől felindultan.
Mivel anya is kapkodott,
nem figyelte mit alkotok.
Az autóba bepattantunk,
táskámért, visszatolattunk.
Nem elég a balszerencse,
egész úton ecsetelte,
?ha a holmid nem figyeled,
egyszer elhagyod a fejed?.
Igaza volt hát hallgattam.
Fejem búsan lehajtottam.
Szemem, kikerekedett,
papucsom volt cipő helyett.
Anya már nem sietettet,
nyugtatott és búcsút intett.
Papucsomat szépen kérte,
Tornacipőt adott érte.
Mikor az iskolába értem,
jelző csengő hangzott éppen.
Lépéseim szaporáztam,
mi tagadás be páráztam.
Ekkor történt még galiba,
tízóraim a kocsiba.
Anya meg már hét határon,
kereke nyomát se látom.
Miután ezt konstatáltam,
helyemre én elsétáltam.
Illetve sétálni akartam,
de egy táskába elhasaltam.
Kacagnak a gyerekek.
Nyöszörögve felkelek.
Ezt az esést térdem bánta.
Így lettem én aznap sánta.
A várva várt ebédszünet,
lassan-lassan elérkezett.
Tálcára én vígan teszem,
spagettim és húslevesem.
Sétálok is asztalomhoz
gyomrom korog alkalomhoz.
Pisti ép ott futkározott,
a tálcámnak neki ugrott.
Repült is a leves rögtön
lé arcomon, tányér földön.
Spagettim is szállni vágyott
Kata haján lát világot.
Vége lett a szünetemnek
lőttek az ebédemnek.
Napközi a mentsváram,
uzsonnára úgy vágytam.
Friss kifliből kettőt vettem.
Éppen mikor bele ettem,
darazsat ellegyintettem,
mindkét kiflit elejtettem.
Iskolának vége lett.
Gyomrom üres, émelyeg.
Hazafele így sétáltam,
tornacipőbe volt lábam.
Kikötődött cipőfűzőm,
bekötni már nem volt időm.
Mikor házunk elé értem,
egy tócsába bele léptem.
?A csudába? kiáltottam.
Vizes lábbal nagyot rúgtam.
A lendület akkora volt,
cipőm a szomszédba landolt.
Szappan szagú leheletem
Fejemen betadine, és levesem.
Az eséstől térdem sajog.
nagyon- nagyon éhes vagyok.
Cipőmet is elvesztettem,
haza aznap így érkeztem.
Erre mondják az emberek,
balszerencsés ez a gyerek.
Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.
A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.
A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.
