Te még nem tudhattad akkor,
De én óvtalak, hogy ne félj.
Fölötted lebegtem titkon.
Szemem csillag volt, testem éj.

Ott ültél lent a fák alatt,
Hulló szirmok záporában,
S leszálltam feléd egy ágra
Az égszínkék tollruhámban.

Reményvesztett szép arcodat
Maró bánat gyűrte csúffá,
De nekem szép voltál, s akkor
Váltál az egyetlen úttá.

Fiatal voltál és árva,
Még csak annyit tudtál, hogy fáj
A lét. Imáid dallamát
Visszhangozta a konok táj.

A csend voltam, és te törtél,
Könyörgőn, ahogy ott sírtál.
Csak abban a percben váltam
Emberré, amikor hívtál.

És én érted jöttem aznap,
Mikor olyan üres voltál,
Hogy elfért benned még egy fél:
Pont amilyet megálmodtál.

Nem számít, hogy hány vers
születik, ha rám néz.
Nem számít, hogy hányszor
mondja azt: várj még!

Nem számít, ha könnycsepp
gyűlik szemébe értem.
És azt mondja:
nélküled nem érdemes élnem!

Nem számít, mert elmúlt
s vissza nem jön már.
Csak az emlék marad,
mit itt hagytál...

Leszek, ki megfér veled,
Leszek hűvös leheleted,
Magányod sötétjében,
Ha a halál jő a közelgő őszben...

És voltam hívatlan vendéged,
Bár szívesen láttál, mégis eltévedt
Érzésed voltam,
Régi vágy...
Az ürességben a szó tompán koppan.

Vagyok párnák közt a sóhaj,
Ahogy éjszaka a tolvaj,
Úgy lopódzik a kétség,
Mint valami szörnyű betegség
A gyomrod falja föl.
Leszek, ki megtér veled,
Leszek végső menedéked,
Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed,
És ki gyöngéden fogja remegő kezed.

Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...
Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!
Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!
Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát
A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,
Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!

Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,
Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...
Homokfény, homály ma a gyász színe,
Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!

Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...
Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!
...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,
Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!
S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...
Nem értem...

...még mindig itt tartok!
Láthatod, még most is senki vagyok...
Elmúlt már a nyár és jó néhány év,
Mióta, te világ... eltemettél!

Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...
A hold megint előbújik... felzaklat!
...régi temető, elárvult sírok között
Árnyak hullámán, de szívem fölött...
Penge leng, s tán elmúlok!
Most is e sötétben foszladozok,
S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,
Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!
Nem merek örülni! Miattad... neked.
Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...
Tudod, beteg vagyok, talán... élek.
S ahogy benned perced leszek, újra félek...

Szeretlek! Meglehet, nem mondom...
Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!