Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában?
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.
Irigylem és féltem őt!
Ártó kezek! Riadjatok el!
Mert haragom vad tajtékot tör
A gyűlölet szikláján!
Élet vagytok az életemből.
Ha örömötök van, az az enyém is.
Ha bánatotok van, az mind az enyém?
Csapong a képzelet. Mellettem vagy.
Mélyhűtött agyamban lassan enged a fagy.
Kezemben tartom a kezed. Vérünk lüktet?
S nekem fel kell riadnom,
Mert a vágy kegyetlenül büntet.
Magamat adnám érted.
Talán elhiszed. Talán megérted.
Talán egyszer ledobod majd nehéz vérted?
A befogott vad dühösen járkál ketrecében.
De az alom nem felejti el.
Körülötte kering, s szólnak hozzá:
Emelje a fejét fel!
Lelkemmel, agyammal és minden ízemmel
Vágyom rád! Ennyi az egész?
Mert ez a könyörgés magamért szól:
Hozzád.

Változunk egy perc alatt,
mások lettünk egy év alatt.
Másként látlak téged,
másképp látsz engem.
Már a világ sem olyan,
nem olyan, mint régen.
A szeretet elavult,
szerelmünk elfakult,
mint egy régi fénykép
a doboz alján,
porosodik, s tán,
ha újra látjuk egymást,
nem szeretünk mást.

Nélküled üresek lettek a napjaim,
Csak tengődök a hiányod fájdalmain.
Álmok nélkül nem tudok már élni,
Már nem tudok emberek szemébe nézni.

Szerelmünk a csillagos ég alatt elvérzik,
Emlékeid szívem sebeit újra meg újra feltépik.
Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek,
S már soha el nem feledlek.

Mit tegyek nélküled? Hiányzol.
Ha mással látlak, megöl a rémület.
Mit tegyek, hogy visszatérjél újra,
A szívem szeret, folyton ezt súgja.

EmlékezésSzomorú szerelem

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

ReménySzenvedés

Az első én voltam, a te örökkön, boldogságban,
Nyílnak-e már hóvirágoktól.
Minden télen havazik, a hó szállnának.
Hóvirágoktól hanem elhervadt.
Hóvirágoktól
Minden összeszedtem,
A gyöngyörűséges hóvirágoktól.
Add nekem örökké száz csokor,
Hóvirágoktól.
Ajkat és mosolyogtál rám a szememben,
Ahogy a nap elbújt, ha volna, a nap kisütött.
Nem esett a hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Ha volna, rád nézzek, forró vérem, tűzze.
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Havazik,
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Az első hóvirágoktól gyöngyőrű.
Minden érintéssel, boldogságomban,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól.