Félek

Istenem! Mondd, mi történik velem?
Remegek egész lelkemben.
Félelem eluralja testem,
Minden felkavarodott bennem.
Semmi nincs a helyén,
Egyedül vagyok itt, védtelen.
Világban nem találom helyem,
Mit kerestem szüntelen,
Köddé vált a végtelen fellegen.
Most félek, nagyon félek,
Mi lesz, ha mégis meglelem.
Nem, az nem lehet,
Bizonytalanság fátyla körülvesz.
Nincs, ki megfogná két kezem,
Azt mondaná, ne félj, kedvesem,
Amíg élek, én itt vagyok veled.
Uram! Egyedül Te vagy nekem,
Most is fülemben cseng,
'Ne félj, veled vagyok mindig
A világ végezetéig!

Mint szárnyaszegett madár suhanunk át az életen
A mindennapok gondját halmozva,
Elfelejtjük mi is az igazi értelem,
Mely a boldogságunkat okozza.

Áttekintünk társainkon, kiket az élet földbe tiport
Nem törődve velük,
Elhaladunk egymás mellett anélkül,
Hogy egy szót is váltanánk velük.

Álljunk hát meg egy percre és tekintsünk magunkba
Elgondolkodva az életen,
Hová is tűntek az apró csodák,
Melyek a gyerekkorunkba léteztek?

Mind, mint a hamu szállt tova
Az évek során,
Életünk igazi értelmét vesztettük el
A felnőtté válásunk után.

Próbáljunk hát úgy élni, hogy majd sok év múlva
Ha majd eszünkbe jut a múlt,
Ne bánkódjunk majd azon,
Ami rég a feledésbe múlt!

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Ennyire rossz verset írnok,
hogy nem kell senkinek.
Hát én nem sírok
ha nem kell az ördög veszi meg.

Nem volnék senki
de én mégsem hiszem
Nehéz embernek lenni
terhem nehéz, mégis magam viszem.

Te elátkozott kemény világ
mond mért bántasz engemet?
Egy ember most hozzád kiált
mond mért gyötröd szívemet.

Álmom volt rég
de már nem álmodok.
Az ég már nem kék
és most útnak indulok.


Vándorok útján
örökre néma leszek.
De a kötők fáján
ott leszek én is veled.

Írtam két verset én,
az egyiket tavaly a másikat idén.
Az egyik rímelt a másik nem,
az egyik neked tetszett a másik nekem.
Volt ebben minden, az én életem
volt, ami igaz és volt, ami nem.
Volt ebben virág: liliom, és rózsa
össze volt kötve egy szép bokrétába.
Mégsem volt elég, hogy szívedet meghódítsa.