Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.

Fingfestésre adta fejét
a birkák vezére,
megpróbáltak utánozni
még ezt is elérte.

Iparkodtak megcsinálni
ami lehetetlen,
minél inkább nem sikerült
annál hevesebben.

Legújabb feladatotok
a vízgereblézés,
mondta a harsogó vezér
és ez már nem kérés.

Ott állt a déli fényben
felvetve setét,
tisztességtelenségben
megőszült fejét.

Elfordult tőlem a világ
nem mutatja arcát,
gyűlölködés ősi fája
elszórta a magvát.

Sűrűn, köddé összeállva
körbe vett a bánat,
magányosság dús szövete
borított rám fátylat.

Bezárnám a sötétséget
kitörnék a fényre,
Itt hagynám az alvilágom
úgy vágyom a szépre.

Első évünkre úgy emlékszem
mint egy hullámvasút utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Rohant felénk az élet, és sebesen
utaztunk megosztott sorsunk felé.
Ilyen volt a kezdetünk, akár
egy hullámvasút utazás. Emígy
tanultuk egymástól a boldogságot.

Kézen fogva sétáltunk a ligetben
vén fák dús lombjai alatt, aztán
merengve néztük a tavirózsákat
és aranyhalakat a sekély tóban,
és meséltünk egymásnak a kávézóban
mint tavaszi ágakon csevegő madarak.

Együtt néztük a külföldi filmeket, és
karjaimban tartottalak mikor megsirattad
egy öreg színész haldoklási szerepét.
Oly sokat nyújtott nekünk az élet,
és e módon nyertük meg egymás bizalmát.
Ha együtt vacsoráztunk új ízek
tárultak fel megosztott ételeinkben, és
megismertük a bor széditő mámorát.

Miénk volt a város összes
gyönyöre és csábítása –
a meleg, nyüsgő esték és
a lusta szombat délutánok.
Még ma is lakója vagyok e helynek,
De én oda, a régi múltba, vagyok.

* * *
És most, megőszülve,
félig vak és fátyolos szemekkel
úgy nézek rádmint egy drága kincsre,
mert én már csak olyan vagyok
mint egy öreg mozdony melyben
lomhán kering a gőz, és mely
lassú, csikorgó kerekeken
püfög a kijelölt végállomása felé.

Buja vágyak viaszszobra
kirakatizálva,
ledér lányok állnak ottan
kuncsaftokra várva.

Vágyat őrlő csókjaiknak
keserű az íze,
pénzért váltott, gyorsan múló
öröm lett az este.

Búsan bolyongsz hazafelé
elmúlott a vágyad,
keserű emlékkel szórva
vár hitvesi ágyad.