Én úgy félek a tűző nyári naptól,
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.

Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.

Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.

Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.


Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen

Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.

Tombolj vihar! Söpörj el engem!
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.

S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.

Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.

Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.

Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.

Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.

Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.

Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.

Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.

Hétköznapi pszichológia…

Fölöttébb gorombák az emberek,
Udvariasság válságba jutott.
Elmélyült a jó-tapintat hiány…
Van, akinek eleve nem jutott?

A társadalom legyengült, apatikus lett.
A rossz, deviáns elemek meg pimaszabbak.
Tisztes emberi lét ellen ez oly’ merénylet,
Mint a sebesült katona ellen az attak.

Vecsés, 2013. június 16. – Kustra Ferenc József

Mint hulló csillag,
Felvillant egy gondolat.
Elfelejtette!

Szép emlékei
Az ég szélcsatornáin
Szertefoszlottak.

Idegen terek
Napi ébredésekben...
Ismeretlenség!

Lélek tükre torz,
Elferdített valóság...
Átszellemültség.

Szürke állomány,
Mint hófödte téli táj
Kifehéredett.

Neuron útja
Kopár pusztaságba visz...
Tudattalanság.

Szeretet-virág
Szirma szívben még nyílik...
Hála simogat.

A kór világnapjának margójára.

Hunyorgó szemmel
Álomból kitekintek...
Lét-érzékelés.

Éber-valóság
Minden reggel vár reám,
Ha felébredek.

Ima-lélekkel
Szférákba száll az áldás,
Szerény köszönet.

Hálás a szívem,
Újabb napra virradtam.
Égi ajándék!